Lelki
Egészség
Fóruma

Témaindító bejegyzés: Társadalmi és szakmai vita a Magyar Pszichológusok Etikai Kódexéről - Tornyossy Mária javaslatára

2010-05-16 13:34:46


Vitaindító két téma kiemelésével:Asszociációim Kovács József „Etikai kérdések a klinikai pszichológiában és a pszichoterápiában” címĹą előadásához. (SOTE továbbképzésén 2010.04 21.-én)

Korábban jelentős észrevételeket tettem az érvényben lévő Etikai Kódex-el kapcsolatban, és továbbra is hiányolom ezeknek a kérdéseknek a szakmai vitáját. Az összbenyomásom az volt: 1. egy idealizált pszichológusképpel dolgozik, amikor például olyan elveket sorol a kötelezettségek közé, a 2.2.-ben: „Szakmai felelősséggel tartozik tehát mind a személy, mind a társadalom megóvásáért.” És amikor a pszichológus viselkedésén keresztül akarja szabályozni a hiányzó intézményi feltételeket.
2. Egy olyan szabályozást akar pótolni, ami nem feladata: a munkaszerződések és munkaköri leírások, illetve a pszichológus szakma jogszabályi hiányosságait akarná lefedni. Szeretném, ha ezeket nem a pszichológusok egyéni felelősségvállalása körébe utalná, hanem meghagyná a felelős intézmények feladatául!
Kovács András – egyébként nagyon alapos és jó – előadásának csak néhány pontjával vitázom:
„.. ha valaki más tevékenységében szakmai vagy etikai hibát észlel, igyekezzen arra a másik figyelmét felhívni…” Ez éppen, hogy a személyes felelősség kiterjesztését jelentené. Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy egy teamben dolgozó kollégák – ahol ez egyáltalán felmerül, mert ismerhetik egymás munkáját (és nem merül fel akkor, ha a „kritikát” egy kliens közvetíti) – felhatalmazzák erre egymást az értekezletükön vagy a kölcsönös szupervízión. De nem bízom ennek hatékonyságában. Az előadás sem említi a szupervízió jelentőségét – ami nemcsak a pszichoterápiás munka szerves része – és épp ezért helyet kellene kapnia a munkaidőben és a finanszírozásról szóló pszichológus-törvényben. A szupervízor hivatott arra, hogy egy terapeuta mĹąködését etikai szempontból is minősítse – leszámítva azokat az eseteket, amik láthatók a terápiás téren kívül, a rendelő előszobáiban és a team közös programjain – tehát ezt a terápiás téren belül zajló eseményekre és attitüdökre értem. A másik ebben kompetens személy a munkahelyi szakmai felettes, a magánrendelők esetében az ANTSZ-hez tartozó régiós szakfelügyelő pszichológusok.
A következő mondatban már kifejezettem fenyegetést észlelek: „Komoly etikai hiba ugyanakkor, ha ezen hibákra a másik figyelmét nem hívjuk fel…” Nem gondolom, hogy azt a felelősséget, hogy egy másik kolléga etikus viselkedéséért fele, a pszichológusnak, mint egyénnek a nyakába kéne varrni. Ezt a garanciát be kellene építeni az intézményi és jogi feltételekbe!
A másik kérdés, amiben ellenvéleményem van:
„Ha a pszichológus személyisége munkaeszköz, akkor annak karbantartása etikai kötelesség…” Persze, ez lehetne egy plusz garancia, de túl az intézményesített garanciákon. Akárcsak itt: „…ha saját maga nem képes kompetens módon folytatni munkáját… fel kell ismernie más terapeutában is.” „Lépéseket kell tenni…” Igen, de ez a lépési kötelezettség szintén ne a személy, a kolléga dolga legyen elsősorban, csak akkor, ha az intézményi felelős nem teszi a dolgát. Egyáltalán kérdés számomra, hogyan tudjuk megítélni valaki munkáját a pszichoterápia területén a távolból ? Nem vagyok híve a „feljelentéssel” való manipulációnak, ez az általános erkölcsbe ütközik számomra. Mind az előadás, mind a pszichológusok etikai kódexe háttérbe szorítja a pszichológus magánemberi személyiségjogait - ezen a két területen legalábbis – és személyiségéről, mint munkaeszközről beszél. Csupán a pszichoterápiás munkában megjelenik a személyiség bizonyos aspektusa, de nem azonosítható vele!
Kifejtve ellenvéleményemet, még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy a többi tárgyalt kérdésben teljes egyetértésben vagyok az előadóval.
2010. 05. 05. Tornyossy Mária


Válasz erre
1

Csorba-Simon László

2010-05-18 22:47:21

A mĹąvész, mint terapeuta, a terapeuta, mint mĹąvész

Arthur Robbins szobrászmĹąvész 1987-ben adta ki a mĹąvészetterápia egyik alapmĹąvét, NY-ban, miután szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy családjában gyakori a rákos megbetegedés. Édesapját nyirokcsomó daganat vitte el. A betegség következtében kialakult szörnyĹą, megrázó, szívet tépő halálélményt csak analitikus gyász munka segítségével volt képes feldolgozni. Édesapját 1963-ban veszítette el. „A terapeuta mĹąvész” (The arist as therapist) címĹą könyve 24 évet váratott magára. Szerzőnk már az előszóban mélyreható elemzésben tárja fel, hogy a gyász feldolgozása közben hogyan szerzett pozitív spirituális élményeket. Rávilágít, hogyan jutott arra az eredeti elhatározásra, hogy másokkal is felismertesse a mĹąvészetben rejlő gyógyító erőt. Részletesen ismerteti, hogyan vált mĹąvész terapeutává Édesapja két éven át zajló betegsége, agóniája elég időt biztosított számára a töprengés közbeni eltávolodásra a szenvedő atyai testtől és közeledésre az egyetemes lélekhez. Látván, ahogy fokozatosan maga mögött hagyja édesapja az életet, és ahogy csendesen átlép a halál birodalmába, eltĹąnődött azon, hogy vajon neki is ilyen rákos megbetegedés zárja majd földi életének utolsó fejezetét. Megpróbálta elhessegetni a kínzó lidércet és megkísérelte felvetni annak gondolatát, hogy a mĹąalkotás katarzis élményének, lassú, fokozatos tudatosítása az egyetlen lehetőség lelki nyugalmának felépülésére.
Édesapja halálát követően mély zsibbadtság vett erőt rajta, időnként csillapíthatatlan zokogás tört rá és könnyek áztatták arcát. Azokban a gyászterhes napokban egy szobrász mĹąteremben alkotott és azon töprengett, hogy lehetséges-e szétválasztani, illetve azonosítani azokat az érzelmeket, érzéseket, amelyek a halállal kapcsolatosak, illetve, amelyek az alkotó munka során, pl. az agyaggal való érintkezés közben jönnek létre, keletkeznek testben és lélekben. A mĹąterem olyan biztonságos hely volt számára, ahol megengedték neki, hogy tökéletesen nyugodt legyen és akár teljesen egyedül maradhasson alkotása tárgyával. Ebben a síri csendben meg tudott mártózni az agyag közegében, az agyag piszkában, szagában, tapintásában, érzésében rejlő mĹąvészi öntudatában. Itt és most teljesen le volt kötve a saját maga alkotta mĹąvészi formákba és gyakran élt át meditációs élményeket, amelyeket gyógyulással azonosított. Azt az érzést, hogy a mĹąvészet gyógyító aspektusa egyféle tudatosítás által képes hatni, úgy kezdte kibontani, mintha a gyógyítás is mĹąvészet lenne.
A mĹąvész, mint terapeuta?
Miközben a keze küzdött az agyaggal először villant fel előtte a lehetőség, annak a soha korábban át nem gondolt eszköznek az alkalmazása, melyet az agyaggal való terápiás munka jelenthet azok számára, akik nem mĹąvészek, de mĹąvészi segítséggel „aha élményben” lehet részük. Kezdte megfigyelni saját halálérzetének felbukkanását oly módon, hogy látta az emberi halálfejet, mély üreges szemekkel bámul rá. Látta az emberi szájat is, amely végtelenül tágul befelé. Tompaság, üresség, magányosság, végső kétségbeesettség érzései találtak utat benne, az agyagba mélyedő kézujjak nyomán. Regresszióba vitték saját ujjai, amint az agyagot markolászta kezeivel. Belevájta ujjait minden hasadékba és körmeivel véste és kitapintotta az agyag minden redőjét. Megkönnyebbülést érzett és erős összetartozást önmaga és munkadarabja, az agyagból mintázott tárgy között.
Miután ő maga is „aha élményt” tapasztalt, eldöntötte, hogy elviszi a kérdéses (kritikus) időszakban készített alkotásait az analitikusához. Abban reménykedett, hogy talán segítséget kaphat a folyamat jobb megértéséhez. Határozottan emlékszik arra, a képre és érzésre, hogy milyen szavak kíséretében vette kezébe az analitikus a szobrokat. Látta, hogyan érzékeli kezeivel a különböző szobor részeket. Legnagyobb meglepetésére az analitikus ezt jegyezte meg: „Tudja, minden olyan kiegyensúlyozott, olyan irányított. Az egyik oldal pontosan olyan, mint a másik. Vajon a vitatott munkadarab a túlzott kiegyensúlyozottság, irányítottság és igazságosság belső átélésének tükrözete lenne?” Így találgatta tovább és tovább az analitikus a tárgyon észlelhető érzések megnevezését.
Szerzőnk felbátorodott és analitikusa tudomására hozta, hogy már régen – édesapja halála óta – foglalkoztatja őt saját érzéseinek formába öntése. Azzal küszködik, hogy a halálérzést transzformálja az agyagba és bĹąnösnek érzi magát, hogy – mialatt alkot – nem érzi magát lehangoltnak Analitikusa megkérdezte, hogy volt-e valami más is az egyensúlyozó irányítás mögött? Miután mélyreható vizsgálatnak vetette alá magát, beismerte, hogy bizonyos megkönnyebbülést is érzett, amiért megszabadult az öröklődés átkától, attól a félelemtől, hogy ő is rákos betegként fog meghalni, mint édesapja és a rokonai. Édesapja betegségének, halálának érzelmi levezetése tehát egyrészt megszabadította a lehangoltságtól, de a bĹąntudattól is, valamint határozott megkönnyebbedés érzettel járt a mĹątermi alkotó munka élménye. Felismerte, hogy boldogulni szeretne az életben, még valami fontosat szeretne alkotni. Belátta, hogy az élet megy tovább. Különös meglepetést okozott neki az analitikus módszere, ahogyan kézbe vette a tárgyat, ahogy közelített a munkadarabhoz. Tudatossága és érzékenysége hasznos válasz volt szerzőnk védekezéseire, hangulat változásaira, valamint érzelmi felindultságára. Az analitikus érzékenysége szerzőnk ellenállására, védekezéseire volt az, ami segített abban, hogy szerzőnk mögéje láthasson saját alkotásában, képmásában meglévő nyilvánvalónak! Ebből a nagyon személyes perspektívából meglátta, hogy a mĹąvészi anyagok megmunkálása hogyan segítheti elő a gyógyulást, amely onnan ered, hogy valakinek személyes szimbólumaival játszunk, de ugyanakkor megvédjük (ennek a valakinek) védekező rendszerét a túlzottan ránehezedő nyomástól. Visszatekintve úgy látja, hogy a szobrászat mintegy kísérlet arra az érzésre, hogy egyaránt elkülönülhessen és kapcsolatot teremthessen halott édesapja képmásával. Szerzőnket, analitikusához hasonlóan, most erősen nyugtalanítja a szobor kigondolt, mintázott, mesterségesen kiegyensúlyozott felszíne. Hiányzik belőle az energia, vagy a jelentés - élettelen minőséget hordoz. Felismeri az esztétikailag halott foltokat, mint apja ellenőrzött, alkalmazkodó oldalát, akinek erejétől el kellett fordulnia, ha meg akarta érinteni és ki szerette volna fejezni saját valóját. Akkoriban azonban rettenetesen félt attól, hogy az igazságnak megfelelően különbséget tegyen édesapja aspektusai között, amelyek belül és kívül egyaránt meg voltak tapasztalhatók, mint mindannyiunk kibontakozó és változó részei. Másrészt adva vannak a szobrászmĹąvész még mindig eleven aspektusai. A lágy vonalak, például, amelyek kényelmesen alkalmazhatóak és amelyeket mĹąvészként oly jól ismer szerzőnk, saját maga arcában és kezében, érzéseiben. Számára a szeretett és ismert vonalak apja arcvonásait tükrözik, amelyek benne élnek tovább szerkezetük és kontúrjuk számtalan „én-jének” kiterjesztésében. Ezek majd idővel úgy bontakoznak ki, mint jellegzetessége apa és fia arcvonásainak, mint a kör és az üres terek kapcsolat szimbólumainak folytatólagos elemei. Mindezek mĹąvészi munkájának részeivé váltak. Egy elszigetelt, hiányos „self-et” fejeznek ki az arcok, melyet a depresszió komor hangulatai vesznek körül – a skizoid „én-je” – aki nem fogja hagyni, hogy a sötétség megostromolja a „self-et” és következésképpen megelégszik az elszigeteltséggel.
Egészében véve gyanítom, ha ma kellene megmunkálnom egy speciális munkadarabot, egy arcot, mely feltárja az életet, a halált és az elkülönülést - bizonyos, hogy most másképpen fejezném ki magam. Mint minden fiúgyerek esetében, édesapja halála fordulópontot jelölt meg élete alapvető döntéseiben. Szerzőnk számára szerencsésen felhalmozódott közöttük a szeretet és a törődés, ami lehetővé tette számára, hogy minimális bĹąntudattal és önpusztítással menjen tovább élete útjain. Édesapja halála után bölcsészhallgatók részidős pszichológiai tanára lett a Pratt Institute-nál. Mielőtt a tudatáig hatolt volna belemélyedt a mĹąvészetterápiába, mint új elfoglaltságba. Hirtelen azon kapta magát, hogy ír, hogy tanít és kapcsolatokat tár fel a mĹąvészet és a terápia között. Visszagondolva könnyen eltöprenghet más motivációkon, a halál mellszobrával kapcsolatos tapasztalatától függetlenül, ami originális elmozdulását illeti a szakmai befektetésben. Édesanyja és leánytestvére egyaránt a mĹąvészet világában éltek. Ők együtt egy zárt egységet képeztek, miközben dekorációval és design-nal foglalkoztak. Amikor fiatalabb volt, szerzőnk úgy érezte, hogy ki van rekesztve ebből a kapcsolatból és elfogadta a piszkos, rendetlen fiú szerepét, aki magára maradt a homokozóban, aki homokvárakat épít homokozás közben és akinek légvárak jutnak eszébe, akinek szárnyal a fantáziája és titkos módon fantáziál a homokvárak árnyékában. Soha, még csak eszébe sem jutott, hogy képes lenne bekapcsolódni a mĹąvészet világába, hiszen alig tudott meghúzni egy jó vonalat, legyen az egyenes, vagy görbe. Arról még csak fantáziálni sem mert, hogy „tetszetős” képeket, szobrokat alkosson!
Az analízis segítségével tért vissza szerzőnk a valaha elveszített csatatérhez és felfedezte, hogy szépség keletkezhet a rendetlenségből és a felfordulás gyakran előjátéka volt a régi problémák új megoldásai észrevételének. Miután felserdült, a mĹąvészet nem volt többé édesanyja és leánytestvére privilégiuma! Miután átrágta magát ezen a nagyon tudatosan elérhető területen, valami meglehetősen váratlan dolgot leplezett le. Sikerült neki felülről tökéletesen ránézni a központi szerepre, amelyet édesapja játszott családjának az esztétika világába való bevonódásába. Édesapja olyan iparágat Ĺązött ugyanis, amely aligha létezik ma. Mesterséges (mĹą) virágokat gyártott ruhákra, kalapokra, textíliákra és fő szerepet töltött be ezek rajzolásában, álmodásában, megtervezésében, értékesítésében. Noha a ruhák stílusa megváltozott és kevés helye van ezeknek az iparcikkeknek az elfogadott mai divatban, akkoriban divatosak voltak édesapja dekorációi és megfelelő megélhetést biztosítottak a családnak. Mindezek mellett központi vita témája volt édesapja mĹąvirág kollekciója, ha édesanyja és nővére
mondva csinált esztétikai értekezésbe akart bonyolódni vele, aki számára valami mást jelentett a mĹąvészet, mint a nők számára. Ha a legújabb kreációk napfényre kerültek, a fiú úgy érezte magát, hogy vitaképes, noha nem mĹąvész, mint a többiek. Mivel gyakran érezte magát kizárva ebből az esztétikai körből, mivel is állhatott volna elő egy koszos, rendetlen, kócos kölyök ilyen „magas elegancia” közepette, mint egy, egy jól sikerült provokációval, hogy „besározza” azokat a fennkölt eszményeket.
Mosolyog magában szerzőnk, mert amikor elfogadta az elnökséget egy felsőfokú mĹąvészetterápiás részlegnél, mely egy hivatalos mĹąvészeti iskolában kapott helyet, „a magára maradt kisfiú a homokozóban” szerep ismét tovább kezdett élni. Látta magát, amint piacra visz egy új szakmát – a mĹąvészetterápiát –amely soha sem „illeszkedett” filozofikusan a mĹąvészeti világba. Személyes analíziséből kiindulva úgy haladt tovább a maga útján, hogy maga is pszichoanalitikussá vált. Mindezek mellett szobrászként is fejlődött, sőt, mĹąvészként is elismertté vált. Egyszóval az álmok úgy váltak valóra, hogy dolgoznia kellett egy traumán, édesapja halálával együtt járó veszteséggel kellett megbirkóznia. A múltban úgy jellemzett egy sikeres analitikusi tanévet, mint olyasmit, ami hasonlít egy szép mĹąvészeti alkotáshoz. A szó legmélyebb értelmében a pszichoanalízis egy mélyen gyógyító tapasztalat lehet abban, hogy a folyamat közelebb hozza és bátorítsa a „self” részeinek újraszervezését. Ezen a ponton a kreativitás és a gyógyítás találkoznak. Sok mĹąvész átéli, hogy alkotó tevékenységük önmaguk fenntartásának útjává válik, továbbá gyógyítja belső valójukat és humanista emberségüket is. Szerzőnk számára a terep- a szobrászkodásra – olyan hely, ahol elméje és teste békésen egyesülhetnek. Mi több, eggyé váltak a körülötte lévő világgal. Ahol a nap sebei elmaradoznak és a szellemi ellenőrzések egy folyamat teljes áramlásának részeivé váltak és nem valami olyasmivé, ami eltávolít a testi tudatosságtól.
Most, amikor ötvenes évei közepén jár, a szintézis eriksoni életkrízis szintjén, nagy hajtóerőt érez magában, hogy összehozzon dolgokat. Ismét visszanézve, tudatában van annak, hogy a múltbéli személyes esztétikai eredményeim hogyan tükröződnek a mĹąvészettörténeti elmélet és gyakorlat általa történő megfogalmazásában. A mĹąvészetet a mĹąvészetterápiában sosem integrálták egy igazán összefüggő gyakorlati elméletté. Mivel vannak pszichológusi és pszichoanalitikusi szakmai gyökerei könnyĹą volt számára úgy tekinteni a mĹąvészetet, mint egy bizonyos hidat a kliens-terapeuta kommunikációban. Elképzelése a mĹąvészet szerepéről, akár a terápiában, akár az életben, együtt jár azzal, hogy szakmai identitás problémák megoldását kell létrehozni diákjai és kollégái számára, mert ezáltal képes eltörölni a mĹąvészetterápia és más pszichoterápiák közötti megkülönböztetéseket. Valódi kárt okoz, ha lebecsüljük az esztétikai érzékenység fontosságát egy mĹąvészetterapeuta szerepének és funkciójának alapvető mĹąködésében. Ez a szöveg egy kísérlet arra, hogy betömjük a rést azon a falon, ahol a tárgyrelációs elmélet, a mĹąvészet elveit és a kreativitás ismérveit szövi eggyé. Egységes megfogalmazásra törekszik a szerző, hogy összefüggő esztétikai és pszicho analitikai elvek felhasználásával járuljon hozzá gyógyító mĹąvészetével a terápiás folyamatok előmozdításához. Ebben a megközelítésben tanácsos emlékeztetni arra, hogy a pszichológia tantárgyának mĹąvészek részére történő magas szintĹą oktatása hagyományosan ismert módszertanát újra kell fogalmazni, ha az oktatásban részesülő mĹąvészek meg akarják őrizni mĹąvészi identitásukat, mint kiképzett mĹąvész terapeuták!
Miként a mĹąvészetet csak, mint a mĹąvész szerves részét lehet kibontakoztatni egy mĹąvészeti stúdió környezetében, hasonlóképpen kell a pszichológiát a mĹąvészeknek tanítani. Ekként válik lehetségessé, hogy artisztikus keretek között, pszichodinamikai és esztétikai megfelelők igazságosan integrálódjanak a tanulás során. Kívánatos és elvárt erőfeszítés a hallgató részéről, hogy feltárja mĹąvészi önkifejezésen át, a szignifikáns „self-objekt” internalizációkkal kapcsolatos személyes tapasztalatait, hogy tudatosítsa a terápiás folyamat aspektusait, hogy a pszichológiai témák esztétikai megfelelőit együtt kezelje saját mĹąvészi aktivitásának keretei között történő fejlődésével. SzépmĹąvészeti kibontakozásban részesül a pszichológus- és a mĹąvésznövendék, egyaránt. Arról is szól szerzőnk értekezése, ahogy érintkezik a pszichológia, mint elmélet az esztétikával, mint mĹąvészi kifejeződése. Vitathatatlan, hogy a mĹąvészetterápiás gyakorlatban és a mĹąvészetterápia elméleti megtanulásában sok hasonlóság fedezhető fel a pszichológiai területek elméleti és gyakorlati elsajátításával. Sőt, színes esetekkel bizonyítja, hogy eredményesen lehet megtanulni a pszichológus hallgatóknak a mĹąvészetet és a mĹąvészeknek a pszichológiai ismereteket, hogy egymással karöltve hozzák létre a mĹąvészetterápia új szellemĹą tudományát.
Szerzőnk tisztában van azzal is, hogy létezik bizonyos kockázat, ami a mĹąvészetterápiát éppen elsajátítani készülő hallgatót sújthatja, a hőn áhított módszer tanulása közben. Van olyan hallgató, aki túlterheltnek érezheti magát a magánéletébe történő terápiás beavatkozások sajátélményĹą megismerése közben. Ebből a sajátos helyzetből ered a felismerés, hogy a felesleges kockázat vállalás elkerülésére tanácsos olyan terápiás közösség, vagy osztály atmoszféra kialakítása, amely személy központú, gondos és megbízhatóan mĹąködik. A stáb tekintettel van a hallgató sebezhetőségére és képes védelmezni a hallgató személyiségi jogainak sérthetetlenségét. Szerzőnk meg van győződve arról, mint gyakorlott mĹąvészetterapeuta, aki sok- sok éven át dolgozott ezen a határterületen, aki sikerrel oktatott szakemberek, mĹąvészetterapeuták, mĹąvészek, pszichológusok és pszicho analitikusok. egész hadát, hogy amit nyerni lehet az oktatás ilyen speciális módszeréből, az bőségesen megéri a lehetséges kockázatot. Annak ellenére van ez így - igazolja a tapasztalat, - még ha azt kívánjuk is, hogy igaz legyen a személyes terápia kibontása, mégsem képes az analitikus képzés eltávolítani az akadályokat, melyek saját élményeik megosztása közben interferálnak a tanulással.
Amilyen fontos, hogy a hallgató elmélyülten foglalkozzon az alapul szolgáló témákkal, túl gyakran megtörténik, hogy amit megnyerünk a terapeuta hivatásának sajátosan privát voltában, az nem egy mély és átható érzelmi áramlatokon történő átjutás, melyek megadhatják a tanulás útján feldolgozott és nagyon komplex szubjektív/objektív spirituális, testi és lelki anyagot!
A soron következő fejezetekben olvasható gyakorlatok fognak segíteni abban, hogy az elvont témák és a gyakorlati alkalmazások közötti réseket ki lehessen javítani. Továbbá előre jelzik a tárgyilagos intellektualizmust, amely megszemélyesíti az összes terápiás folyamatot. Mindez nagy megtiszteltetést jelent az emberi lény számára, akit alapos megismerésnek vet alá - a hallgató felől nézve- minden mĹąvész és terapeuta, abból a humanista célból, hogy legjobb tudása szerint járjon el a gyógyításban. Alapelvként a „nil nocere”, vagyis a nem ártani – elvet kell gyakorolnia tanárnak és tanítványnak egyaránt. Miközben személyes küzdelmét vette alapul szerzőnk, melynek fényében összegzi egy szervesen összefüggő gyakorlati és elméleti tudomány kifejlesztésének nehézségeit, szépségeit, sajátélményĹą megosztást mutatott be, nagy tanulság gyanánt. Abból a célból tette ezt, hogy beláttassa az olvasóval, a hallgatóval, hogy valakinek szubjektív, személyes, intim belső élete hogyan befolyásolhatja a mĹąvészetterápia egyfajta elméletét és gyakorlatát. Végezetül hangot ad annak, hogy mindazok, akik potenciális mĹąvészetterapeuták, előbb, vagy utóbb elhivatott hallgatói lesz ennek a sajátságos humanista tudománynak. Tessék hát csatlakozni a szerzőhöz – javasolja a mester, - hogy ennek a legkihívóbb szakmának elsajátításával járó személyes kockázat vállalásban mennél többen részesüljenek.

Megjegyzések:
1. A tanulmányköteten pedig három olyan tényező vonul végig, amit Mérei Ferenc a pszichoterápiára való alkalmasság ismérvének tekintett: nevezetesen a regresszió képessége,.(lásd. agyagozás), a játékosság és a változás iránti motiváció. (Csorba Simon 1999, HOGYAN,- a lektor – ha végül megszólalna. 139-140. oldalon. Dr. Moussong-Kovács Erzsébet elemzése)
2. 1989 novemberében személyesen találkoztam a szerzővel NY-ban. A Manhattan pszichiátriai klinikán voltam volunteer státuszban néhány héten át. Itt hallottam a Pratt Institute és Arthur Robbins létezéséről. Felkerestem és közelről nyertem betekintést az amerikai mĹąvészetterápiás iskola izgalmas világába. Sajnos csak rövid idő áll rendelkezésemre. De jóval később, amikor Dr. Bíró Sándor valamikor 2005 körül, az Animula Kiadó nevében felvette a kapcsolatot vele, hogy könyvének magyarra fordítását engedélyezze, emlékezett látogatásomra és megadta az engedélyt.
Az 1989-es évet megelőzően jómagam csak felületesen voltam tájékozott az Art brut és az Outseider art megannyi változatának különbözőségének és hasonlóságának dolgában. NY-ban nyílt ki a „csipám” és bámultam nagyon a mĹąvészetterápia világát, mely különbözött attól, amit itthon gyakoroltam és ismertem. Éppen ezért egy kicsit értetlenül nézték diavetítéseimet és élménybeszámolóimat. Nagyon tanulságos volt amerikai utam, hiszen hazámtól távol éltem át egy politikai rendszer megváltozását.”
(Csorba Simon kommentárja Arthur Robbins könyvének előszavához 2010. 05. 17.)
3. The Arist as therapist címĹą, Arthur Robbins által szerzett kötet angol szövegét D. E. fordította magyarra 1996. 09. 01. és 1998. 02. 25. között eltelt 18 hónap során. D.E. kiváló art brut mĹąvész és perfekt angol levelező. Korábban tagja volt a Mentonopon csoportnak (1980-1985) a Kulich/Kálvária téren. Később az OPNI Központi foglalkoztatójában vett részt terápiás csoportokon, egészen az OPNI 2008-as bezárásáig ”Terápiás kapcsolatunk” leggyümölcsözőbb korszaka volt az a 18 hónap, mely során precízen lefordította ezt a bonyolult szöveget. Megírta a fordító előszavát is, amelyet alább fogok közölni. Retusálta az Éden és pokol (9 m. x 2 m) színes festményét, mely jelenleg a Nyírő Gyula Kórház Pszichiátriai Galériájában van elhelyezve (2006 óta). A fordítás során kommentárokat fĹąztem D. E. munkájához és saját zsebemből fizettem némi összeget elismerésként, ösztönzésként. Ezeket D. E. önéletrajzával együtt szívesen publikálom, ha sikerül valami formában publikálni a kötetet. Sajnos D. E. az OPNI bezárása óta csak elvétve jelentkezik.
4. 2010 május 16-án felhívom Dr. Bíró Sándort, aki éppen Törökországban tartózkodik. Meglepetésemre visszahív és bíztat, hogy május 21. után visszatérhetünk a kötettel kapcsolatos információkra.
5. Az Ébredések Alapítvány hétfői stábülésén bemutattam a kötetet és felkeltettem Dr. Harangozó Judit és a kollégák érdeklődését egy esetleges mĹąvészetterápiás képzés létrehozására. Ők bátorítottak, hogy a LEF igen alkalmas arra, hogy elhelyezzem rajta a téma bevezetését

6. A fordító megjegyzései. (D. E. a fordító bemutatkozása):
„Komoly próbatétel volt számomra ez a könyv, amivel nemcsak szellemi, hanem akarati erőimet is igénybe vette. A mĹąvészethez még úgy, ahogy van kötődésem, kreativitásom időnként elég tisztességes alkotásokban tör felszínre. Verset (töredéket) írok, fordítok angolból szövegeket, vázát, hímzésmintát, subaszőnyeget, szépen horgolt tarisznyákat tervezek. Ami a dolog másik részét illeti, nincs semmilyen koncepcióm, hitvallásom, ami arra indítana, hogy terapeutaként tevékenykedjek, bár a” minden kezdet nehéz” szlogen alapján akár bele is foghatnék. Szeretek elidőzni elmebetegek alkotásai előtt, mert az esztétikai értékelésem innen vagy túlnan mĹąködésbe lép a lelki megközelítés, a kíváncsiság, a „hova visz magával?” és a „miért?”a beteg ember mĹąve és személyisége. Ez néha izgalmasabb a Mona Lisa fantasztikus festészeti megoldásánál és a kimagasló reneszánsz nagyságoktól, Van Gogh-ra, Goya-ra és a XX. század sokrétĹą avantgárd kísérletezései felé fordítja a figyelmemet, ahol nem szép ami igaz és ami igaz néha még szép is. Hadd szóljak a fordítás nehézségeiről. Szerettem volna úgy megcsinálni ezt a munkát, hogy aki olvassa, szellemi élményhez jusson, hogy végig követhesse egy olyan könyv mondandóját, amely szinte egyedülálló a maga nemében.. Bár törvényszerĹą – az esztétikai igény a mĹąvészet fejlődése és nem utolsó sorban a lelki gyógyítás helyzete és a betegek önkifejeződése szempontjából – a hasonló könyvek megszaporodása. A sok terminus technikus, amelyek nagyobbik fele már magyaros helyesírással, jövevényszónak számít, magyar anyanyelvünkben, időnként csalfán hízelegve bizonygatta, hogy én egy nagyon fontos személyiség vagyok, mert tudok olyan szinten fordítani, amit senki sem ért, csak bólogat, „hogy ez már döfi!”
A mentálhigiénés koncepció differenciált vizuális és patológiai szintézise ez a könyv. De félre a tréfát. Ez a mĹą súlyos elméleti anyagot tartalmaz. Hogy mennyire lesz segítségére a gyakorló mĹąvészetterapeutáknak, az a jövő titka.
Ladies and gentlemen! Keep on reading, understanding and utilizing! Hölgyek és Urak, csak rajta, olvassanak, értelmezzék amit olvasnak és hasznosítsák munkájukban az olvasottakat.
Jó elmélyülést kíván a fordító.”


Válasz erre