Lelki
Egészség
Fóruma

Témaindító bejegyzés: Gondolatok a Lelki Egészség Világnapjára, amely október 10-én lesz.

2009-09-27 19:59:04

Seress Atilla köszöntője

Szabad Rehabilitációs Közösség
Free Rehabilitation Community
Jó példa leírás: www.futureforyou.eu

Hogyan találhatjuk meg a lelki egyensúlyunkat, ha elmegyünk a lelki egészség világnapi rendezvényekre?

Szerte a világon október 10-én, Mihály napja után és Fehér Bot napja előtt tarthatjuk meg a lelki egészség világünnepét és aztán hamarosan itt a karácsony.

Ha megértjük egymást, szép lesz az ünnepek közti kézfogás.

A kézfogásunk közben vajon kérdezhetjük-e, milyen nyelven beszélsz épp, ha sokat csalódtál már?

Ha találkozunk is, de már egyszer eltemettük a lelki egészségünket- hogyan mondjuk el?

Hogyan mondjam el neked, hogy tanulni szeretnék tőled?

 

Ha nem foghatom meg a kezed, mert üres a kassza?

Ki nevet ránk, ha nevetve és szeretve, de mégis tiltakozunk?

Kopogtathatunk-e a lelki egészségünk kapuján, ha nincs, ki megvigasztaljon a rendelőben, mert becsuktuk oda magunkat?

Ránk nevet-e a Nap, ha emberi katasztrófások lennénk havi 27 ezer forinttal? és szakállal? kopott ruhában? egy kis szatyorral?

Miről mondjak még le, hogy szép lehessek, jó és igaz neked?

Ha válaszolni szeretnél, elküldheted ezt a kritikus tömeg levelet az agapeanum@gmail.com címre.

Ott lehetünk október 10-én, hogy újra találkozzunk!
 


Válasz erre
1

Fekete György

2009-09-27 23:47:12

Kedves Attila!

Szép, megindító mondatokat fĹąztél egybe. Megható a testvériség-gondolat. Viszont, s ez nem feledhető, a felnőttség (az érett) mindig valami magánnyal jár együtt. A magány a szuverenitás ára. Nem takarítható meg.  Holott anyagi szegénységben még nehezebb megbarátkozni vele...

Üdvözlettel: Fekete György


Válasz erre
2

Fekete György

2009-09-29 12:45:25

Kedves Fórumozók!

A Lelki Egészség Világnapja alkalmából elgondolkodtató végigolvasni az alábbi írást.

Üdvözlettel: Fekete György (nyug. mentálpedagógus, obsitos pszichiátriai ember)


http://www.tenyek-tevhitek.hu/csaktagoknak/bortonor-es-gyontatoatya.php


Szendi Gábor:
Börtönőr és gyóntatóatya.
A pszichiátria kettős funkciójáról

Megjelent: Korunk, 2009. július

Ha meg akarjuk érteni a mára a gyógyszeriparral elválaszthatatlanul összefonódott biológiai pszichiátria mindennapi életünkre és kultúránkra gyakorolt hatását, vissza kell mennünk a pszichiátria gyökereire és a máig minden tanulságok nélkül elfeledett múltjára és közelmúltjára.
Dorothy Rowe a "Pszichiátriával élők és visszaélők" könyv előszavában írja: "Ha manapság egy pszichiáterrel beszélgetnék és utalnék arra, amit Lucy [ebben a könyvben] írt, vagy amit én 1968 és 1989 között tapasztaltam a pszichiátria rendszerében dolgozva, akkor a pszichiáter minden kritikámra azt felelné: 'Mára az egész megváltozott'" (Johnstone, 2000).
Rowe Talleyrand mondását idézi, aki a nagy társadalmi változásokat kommentálva jegyezte meg: "Minél több a változás, annál inkább marad ugyanaz".
Az alábbiakban röviden felvillantok a pszichiátriával kapcsolatban egy-két mai történetet és aggályt, hogy aztán összevetve a pszichiátria pár száz éves történetével, megbizonyosodhassunk arról, hogy csak a kulisszák változtak, a szisztéma a régi maradt.

Egy fiatal egyetemista lány a Lipóton járt pszichoterápiára, s egy alkalommal a folyosón sírni kezdett. Egy arra járó pszichiáter segítséget ajánlott, amit a lány szükségtelennek ítélt, mire minden tiltakozása ellenére lefogták, beinjekciózták és rokonai értesítése nélkül egy héten át komatózus állapotig begyógyszerezve fogva tartották (Varga, 2008).
Az idős úr Parkinson betegsége gyógyszerezésének beállítására családorvosa tanácsára jelentkezett a pszichiátrián. Fia egy nap múlva ágyhoz kötözve, kiszomjaztatva talált rá. A "kezelés" előtt teljesen épelméjĹą férfi többet nem szólalt meg, pár nap múlva otthonában meghalt (Szendi, 2009).
A fiatal egyetemista lány édesanyja kíséretében asztmás roham miatt keresett fel egy kórházat, ahol az injekció beadása közben elmesélte az ápolónőnek, hogy szokott szellemeket látni. Az ápolónő pszichiátert hívott, aki közölte velük, hogy a lány nem mehet haza, s ha megpróbál távozni, a rendőrség fogja visszavinni. Minden tiltakozása ellenére begyógyszerezték, és csak anyja intézkedésére sikerült másnap az osztályról szabadulnia (Szendi, 2009).

Sok ilyen eset vált ismertté. De ezeket a riasztó történeteket nem hatásvadászatból írtam. A pszichiátria társadalmi funkciójának megértését napjainkban elfedi a pszichiátria orvosi aspektusának túlhangsúlyozása. A történetek közös vonása, hogy a pszichiátria valamely képviselője egy szabad ember lefogását és kényszergyógykezelését rendeli el - már a döntés idején is nyilvánvalóan indokolatlanul. Fölösleges vita, hogy ezek az esetek gyakoriak-e vagy ritkák, a lényeg, hogy megtörténhetnek. Nem kivételek, hanem a rendszer mĹąködéséből következnek, s ettől paradigmatikusak. Az elmeosztályok lakói arról tudósítják a külvilágot, hogy a pszichiátriai osztályokon és a különféle elmebetegek és értelmifogyatékosok krónikus ápolására rendelt otthonokban a lekötözés, a verés, a kényszer, a büntetésként alkalmazott gyógyszerezés mindennapos jelenségek. Még a halállal végződő esetekben sem történik komoly felelősségre vonás. Ez azt jelenti, hogy a pszichiátria intézménye sajátos előjogokkal rendelkezik az emberi szabadságjogok korlátozásában. Az eredetileg rendkívüli helyzetekre adott rendkívüli jogosítványok összemosódtak a mindennapi praxissal, alkalmazásukat csak az önmérséklet korlátozza, vagyis a kényszergyógykezelés és a kényszerítő eszközök alkalmazása csak az egyes pszichiáter kompetenciájától, vérmérsékletétől, hatalomigényétől függ. A pszichiátria lényegi funkciója ugyanis a társadalmi életet zavaró, de jogilag nem büntethető egyének elkülönítése. Lucy Johnstone szavaival: "a pszichiátriát a társadalom hívta életre, s látszólag az egyént szolgálja, de fő funkciója nem a kezelés, hanem a szociális kontroll". (Johnstone, 2000).
"A pszichiátriai betegek jogaival kapcsolatos legátfogóbb és legrészletesebb nemzetközi jogi dokumentum az ENSZ által 1991-ben elfogadott Alapelvek a pszichiátriai betegek védelméről és a pszichiátriai gyógykezelés fejlesztéséről. ...Az alapelvek 11. (8) pontja szerint a beteg tájékozott beleegyezése nélkül is kezelésben részesíthető, ha a hazai jog által arra felhatalmazott elmeegészségügyi szakember megállapítása szerint sürgős kezelésre van szükség...". (Kovács, 2004)

A pszichiátriai kezelés minden egyes mozzanatában paradox. A pszichiátria állapítja meg, hogy valakinek sürgős kezelésre van szüksége, és a pszichiátria önmagát hatalmazza fel a sürgős beavatkozásra. Az egyén szabadságát a pszichiátria elveheti, de egyedül a pszichiátria adhatja vissza. Az egyént saját érdekeire hivatkozva fosztják meg szabadságától, s bár elvileg joga volna szabadságát jogi úton megvédeni, ezt maga a pszichiátriai kezelés teszi lehetetlenné.
"... ismert visszaélési lehetőség, hogy a pszichiátriai intézménybe akarata ellenére bekerült betegnek felvételét követően azonnal neuroleptikumot* adnak, mielőtt még a korrekt diagnózist fel lehetett volna állítani. Ez két okból is problematikus. Egyrészt ily módon lehetetlenné válik a korrekt diagnózis, ...neuroleptikumot alkalmazva stigmatizálódhat a beteg a nem megfelelő, de később már nem megcáfolható pszichiátriai diagnózissal. Másrészt ...A neuroleptikummal kezelt beteg azonban nem lesz képes érdemlegesen részt venni a bírói felülvizsgálatban és megkérdőjelezni pszichiátriai diagnózisát, s a diagnózist már a bírói felülvizsgálat sem tudja ellenőrizni, hiszen a vizsgált személy viselkedése a neuroleptikum hatására megváltozott." (Kovács, 2004)
A bírói szemlék amúgy is formálisak, a szemle résztvevői személyes jó viszonyt ápolnak, a bizottság a kezelés jogosságának feltételezésével érkezik, az ápolt pedig a pszichiátriai szerek hatására nincs beszámítható állapotban. Egy bírónő elmesélte, hogy éveken át járt gyakornokként ilyen szemlékre, s a "független szakértő" egy nagyon idős hölgy volt, aki minden egyes látott esetre csak bólogatott és már mentek is tovább. Ha a beteg tudott valamit motyogni, akkor azt beleegyezésként értelmezték. Több év alatt mindössze egy férfi volt, aki hatékonyan tudott tiltakozni. Az ő esetében harminc nap múlva rendelték el a szabadon bocsájtást, ami jóval korábban más okból már megtörtént.
Az OPNI-ban a pszichiáterek által önkényesen lefogott fiatal lány így írta le a bírói szemlét:
"Egyszer mellém ült egy igazságügyi szakértő, ma már tudom, hogy nem a 72 órás keretidőn belül, amit törvény szabályoz. Az volt az első nap, hogy félig ki tudtam nyitni a szemem, de teljesen akkor sem, nem tudtam beszélni a sok gyógyszertől, nem mozgott a nyelvem, nem tudtam felülni..." (Varga, 2008)
Úgy tĹąnik, a szociális kontroll és a kezelés kettős funkciójából mindig is a kontroll a fontosabb, s ennek bármikor alárendelődhetnek a kezelési célok.
"Intézeti körülmények között sokszor büntető jelleggel használják ezeket a gyógyszereket a beteg magatartásának kontrollálására...az ápoltak "megszelídítésére", aktivitásuk csökkentésére... mintegy "kémiai kényszerzubbony" gyanánt. ...Pszichiátriai osztályokon is leírták a neuroleptikumok büntető célú használatát. Ha egy beteg nem tartja be a szabályokat, visszautasítja a gyógykezelést, előfordul, hogy szokásos neuroleptikus gyógyszeradagjának háromnégyszeresét adják be neki akarata ellenére (ezt a gyakorlatot hívják "behavazásnak"), amely a beteget szinte komatózus állapotba juttatja, s a jövőben elveszi a kedvét az ellenkezéstől."... "Ezek a 'kezelések' tehát nem az betegek érdekeit szolgálják, hanem inkább az őket ellátókét."(Kovács, 2004)

A pszichiátria kezdetei
Minden korban voltak olyan emberek, akiket környezetük tébolyultnak tekintett. A téboly okául a kor eszmerendszerének megfelelően hol rossz szellemektől való megszállottságot, hol Isten büntetését, hol az idegmĹąködés zavarát tételezték fel. Egészen a 17. századig a nyugati társadalom meglehetősen toleráns volt a "bolondokkal" szemben. Szabadon járhattak-kelhettek, az elmeháborodottság része volt a mindennapi életnek, nyilvános és természetes jelenség volt (Foucault, 2000). Az elmebeteg felügyelete sokáig a család felelőssége volt (Roy, 2002). Ám aztán, bár országonként más-más időben, de mindenhol lezajlott a Foucault által "nagy bezárásnak" nevezett fordulat, amelynek során az elmeháborodottakat más, antiszociálisnak ítélt elemekkel, mint prostituáltakkal, nyomorékokkal, szifiliszesekkel, kiugrott papokkal, és egyéb "zavartkeltő" egyénekkel együtt begyĹąjtöttek, és a külvilágtól elzártan őrizték. "E házaknak semminemĹą orvosi rendeltetésük nincs, nem azért fogadják be az embereket, hogy ápolják őket, hanem azért, mert az illető már nem lehet a társadalom része, számára ez már tilos" (Foucault, 2000). A civilizáció folyamata lényegében a társadalmi szervezettség fokozatos kibontakozása, melynek során az egyén a társadalmi intézmények egyre szigorúbb ellenőrzése alá kerül. A civilizáció folyamata a szervezettség és rendteremtés folyamata. Míg Franciaországban XIV. Lajos rendelete alapján gyĹąjtöttek be minden "zavaró elemet", Angliában egyfajta "tébolyipar" keretében elsősorban magánintézményekben tartották az elmeháborodottakat. Az angol orvosi gondolkodást a nagy tekintélyĹą Thomas Willis 1684-ben "Két értekezés a vadállati lélekről" címmel írott könyve határozta meg. "Vad teremtmények ők, magyarázta Willis, akik emberfölötti erővel bírnak. Köteleket és láncokat bírnak szétszaggatni, ajtókat, falakat ledönteni ... szinte fáradhatatlanok ... tĹąrik a hideget, forróságot, a virrasztást, a koplalást, az ütéseket és a sebeket, érzékelhető sérülés nélkül...Ha meg akarjuk gyógyítani az őrülteket, tette hozzá, elengedhetetlen, hogy félve tiszteljék orvosaikat, és úgy tekintsenek rájuk, mint 'kínzóikra'" (Whitaker, 2003). Willis a kor hangjának bizonyult. Az elmebetegeket tébolyult vadállatoknak tekintették, akiket be kell törni. Erre bármilyen eszköz megengedett volt. Az angol orvosok által javasolt legelemibb kezelések fizikailag gyöngítették le az őrülteket - érvágások az ájulásig, erős hashajtók, hánytatók és hányinger-keltő anyagok rendszeres használata, az éhenhalást kockáztató koplaltatás, szisztematikus ütlegelés, fojtogatás, fulladásig víz alatt tartás, tüzes vassal való égetés, hólyaghúzás. Utóbbi eljárás lényege volt, hogy a lenyírt fejbőrbe mustárport masszíroztak, majd a kialakuló hólyagokba maró szert dörzsöltek. "A gennyes hólyagok kialakulását követő szenvedés gyakran leírhatatlan", írta egy orvos (Whitaker, 2003). Az amerikai gyarmaton sem volt jobb a helyzet. "Az elmebajosokat, sivár, bĹązös cellákban tartották, és 'őrzőik', akik gyakran használták korbácsaikat, szabadon regulázhatták őket. Az engedetlen betegek, amikor éppen nem verték őket, 'a cella padlójába, vagy falába vert vaskarikához voltak láncolva, ...kéz, vagy bokabilincs tartotta őket féken, kényszerzubbonyokba voltak gyömöszölve, amelyben tehetetlen, dühödt kötegként vonaglottak" (Whitaker, 2003).
Az egész nyugati világra jellemző bánásmód lényege az volt, hogy a tébolyodottak nem emberek, s a fő cél őrzésük és megfékezésük volt. Ha cél volt a "gyógyítás", akkor a koncepció az volt, hogy a kínzásokkal és fájdalmakkal a betegeket őrületük feladására késztessék. Dr. Willard módszereit Isaac Ray, egy kiemelkedő tizenkilencedik századi pszichiáter nagy körültekintéssel írta le:
"Az elgondolás az volt, ...hogy ha a beteg csaknem megfulladt és azután életre keltik, tiszta lappal indul, maga mögött hagyva a betegséget. Dr. Willard intézetében volt egy preparált víztartály, amelybe a beteget, egy koporsószerĹą lukakkal átfúrt ládába zárva, egy kútgém segítségével leeresztették. Addig tartották lent, amíg a légbuborékok fölszállása meg nem szĹąnt, akkor kivették, ledörzsölték és újraélesztették." (Whitaker, 2003)
A polgárság "szabadság, egyenlőség, testvériség" eszméje fényében az elmebetegekkel való kegyetlen bánásmód emberiességi szempontból nem volt tĹąrhető tovább. A francia forradalmi kormány 1793-ban Philippe Pinel doktort nevezte ki, hogy a párizsi Salpetriere és a Bicetre tébolydák elmebetegeit ellássa. Gyorsan felismerte, hogy, ha az elmebetegekkel nem bánnak kegyetlenül, meglehetősen fegyelmezett módon viselkednek. A zavaros és összefüggéstelen beszéd, ami a legjellemzőbb volt a tébolyultakra, a ruháik megszaggatása, az ürülékükkel való maszatolás, a sikoltozás, főként az embertelen bánásmód elleni tiltakozásuk bizarr megnyilvánulásai voltak. Pinel elvetette az összes addigi "kezelési" módszert és bevezette a morális terápiát. E megközelítés sikere - a betegek nemcsak fegyelmezettebben viselkedtek, de néhányan olyan értelmesen kezdtek beszélni, hogy elbocsáthatták őket - arról győzte meg Pinelt, hogy az elmebetegség okait magyarázó uralkodó tudományos elképzelések tévesek. Mint írta:
"Akkor megértettem, hogy a téboly sok esetben a szelíd bánásmóddal és a lelki állapotra való kizárólagos figyelemmel gyógyítható, és amikor a kényszer elkerülhetetlen, akkor nagyon hatékonyan alkalmazható a test megalázása nélkül." (Whitaker, 2003)
Bár Pinelt úgy ünneplik, mint aki felszabadította az elmebetegeket láncaikból, valójában "nem oldották fel az internálás régi gyakorlatát, inkább még szigorúbban alkalmazták az elmebetegekre nézve" (Foucault, 2000). Angliában a yorki kvékerek 1796-ban nyitották meg kicsiny elmeotthonukat. EgyszerĹą hely volt, parkokkal és gyalogösvényekkel, ahol a betegek feltöltődhettek a friss levegőn. Naponta négyszer kaptak enni, és rendszeresen kaptak kétszersültet és "egy pohárka sört vagy bort" tartalmazó uzsonnát. Zsúrokat rendeztek, ahol a betegeket arra bátorították, öltözzenek ki. A nap folyamán a betegeket változatos tevékenységekkel foglalták el - varrással, kertészkedéssel, és más házimunkákkal - lehetőséget kaptak az olvasásra, írásra, és játékokra is, mint pl. a sakk. A költészetet különösen terápiai hatásúnak tartották (Whitaker, 2003). EgyszerĹą, józan ésszel belátható módszereik jó eredményre vezettek. A Yorki Menedékhely első tizenöt évében, azok a betegek, akik kevesebb, mint húsz hónapja voltak betegek, hetven százalékban meggyógyultak, vagyis soha többé nem esett vissza. Még a menedékhelyre érkezésük előtt gyógyíthatatlannak tekintett krónikus betegek 25 százaléka is felépült a kezeléstől. Hasonló sikerekről számoltak be az Amerikában sorra alakuló, morális kezelési elveket valló intézmények: a korábban gyógyíthatatlannak tekintett betegek 50-70%-a gyógyultan távozott (Whitaker, 2003). Foucault azonban könyörtelenül rámutat arra, hogy bár óriási haladás volt a fizikai kínzások és gyötrelmek megszüntetése, az internálás, a lelki kényszer megmaradt, vagyis a pszichiátria, mint rendfenntartó hatalmi intézmény végső soron csupán barátságos arcot öltött.

A "tudományos" fordulat
Ahogy a modern közigazgatás kezdte áthatni a társadalom minden szegletét, ahogy a társadalmi élet egyre szervezettebbé és ellenőrzöttebbé vált, úgy növekedett meg az elmebetegek, vagy inkább az annak minősített emberek száma és az elzárásukra létrehozott intézmények iránti igény. Olaszországban 1881 még csak 8000, 1907-ben már 40 000 ember volt bezárva (Roy, 2002). Az USA-ban az elmegyógyintézetek száma 1840-ben 18, 1880-ban már 139 volt. Az őrzött betegek száma ez idő alatt 2500-ról 74 000-re nőtt. A valódi elmebetegek szétválaszthatatlanul keveredtek az alkoholistákkal, szifiliszesekkel, agydaganatosokkal, időskori dementáltakkal és egyéb krónikus betegekkel (Whitaker, 2003). A morális kezelés ipari méretekben túl költséges és kivihetetlen volt, ráadásul a nem funkcionális zavarokban, hanem testi betegségekben szenvedőknél hatástalan volt. De a csalódáson túl egy alapvető szemléletváltozás következett be, amit a pszichiátria történetét írók hol tudományos fordulatként, hol az orvosi szakma presztizsféltő terjeszkedéseként írnak le. Valójában a fordulatot a társadalmi intézményrendszer totális kiépülésével lehet magyarázni. Egy jogállamban ugyanis törvényi indoklását kell adni annak, milyen alapon fosztanak meg embereket szabadságuktól. A fogvatartás és kényszergyógykezelés törvényesítése azonban egzakt kritériumokat kívánt, s e ponton vált döntő fontosságúvá az elmebetegség tudományos leírása és definiálása. E kényes kérdés kezelésének állami intézményévé vált a pszichiátria, amely ettől kezdve teljes körĹą felhatalmazást kapott arra, hogy tudományos alapokon ő mondja meg, ki a normális és ki nem az, kit kell kezelni, milyen módszerekkel, és mikor bocsájtható szabadon.
A pszichiátria ilyen széleskörĹą jogokkal való felruházása megalapozatlan volt, és rendkívüli visszaélésekhez vezetett és vezet ma is. A társadalom egy törvényileg és etikailag korrektül megoldhatatlan, tudományosan pedig megválaszolhatatlan kérdéskomplexumot vélt megoldani azzal, hogy a pszichiátriára bízta az elmebetegek begyĹąjtését, fogva tartását és kezelését. A rendőri és gyógyító funkció azonban összeférhetetlen, s olyan paradox helyzetek sorát teremtette és teremti meg, amelyben a gyógyulása érdekében pszichiáterhez forduló kliens könnyen a zártosztályon találhatja magát, ha szavai, viselkedése a pszichiáterben a pszichózis gyanúját kelti. A pszichiátria kettős szerepéből adódó lelkiismereti konfliktust csak az oldhatja fel, ha a pszichiátria az egyén szabadságával szemben mindig a hatalom szempontjaival azonosul. Kevéssé ismert, hogy az elmebetegek sterilizálásához vezető eugenika az USA-ból indult el, s torkollott a hitleri fajnemesítés eszményébe (Whitaker, 2003). Ismertebb, hogy a kommunista diktatúrák éveiben az ellenzékieket gyakran pszichiátriai kezeléssel hatástalanították, és hogy a Szovjetunióban egészen Gorbacsov színrelépéséig a szocializmus tagadását egyfajta paranoid schizofrén kórképnek tekintették és eszerint kezelték (Kovács, 2007).

Tudomány és hatalom
Amiként problematikus a pszichiátria rendfenntartó hatalommal való felruházása, ugyanúgy problémás ennek jogalapja, a tudományosság.
A pszichiátria, bár az orvostudomány ágának tekinti önmagát, valójában a tudományosság alapvető kritériumainak sem felel meg. Nem tekinthető ugyanis tudománynak, ha még tudománya tárgyát sem tudja definiálni. A mentális zavaroknak és elmebetegségeknek a mai napig nem létezik objektív ismérve, fennállásuk semmiféle orvosi eljárással nem igazolható és nem cáfolható (Kovács, 2007; Bentall, 2004; Caplan, 1995). A pszichiátriai diagnózis lényegében egy szubjektív tünetlista, amit a páciens elmondásából, ill. viselkedése megfigyeléséből nyernek. Ez azonban nem objektíválható, s a független szakemberek által felállított diagnózisok igen csekély egyezést mutatnak (Bentall, 2004).
Ez alapvetően megkérdőjelezi a mentális zavarok kutatásának minden eredményét, ugyanis semmi nem garantálja, hogy a vizsgált betegcsoport valóban azonos betegségben, vagyis azonos agyi patológiában szenved. Pl. a depresszió, mint diagnosztikus kategória tudományosan tartalmatlan köznyelvi fogalom, amely hasonló képet mutató, de igen eltérő állapotok leírására használnak (Szendi, 2005). A depresszió szerotonin hipotézisét, miszerint a depressziót a lecsökkent szerotonin szint okozná, ötven év alatt sem sikerült bizonyítani (Lacasse és Leo, 2005). Hasonlóan a hiperaktivitás széles körben promotált diagnózisa mögött több évtizedes kutatással sem lehetett kimutatni semmiféle konzekvens agyi elváltozást (Baumeister és Hawkins, 2001; Leo és Cohen, 2003). A pánikzavar legalább két, merőben eltérő idegi mechanizmusú jelenség összevont gyĹąjtőfogalma (Szendi,2009). A schizofrénia és az affektív pszichózisok dichotóm megkülönböztetése a legújabb kutatások fényében teljesen önkényes (Bentall, 2004; Craddock és Owen, 2005).
A tudományosság másik kritériuma az igazolhatóság. A mentális zavarok pszichiátriai teóriáiban mindig vannak éppen divatosabb és vannak elavultabb verziók, ám ezek egy dologban hasonlóak: soha egyiket sem tudták igazolni. Az elmúlt 150 év pszichiátriai elméletei mindig valamilyen praktikus eljárás látszólagos sikerességéből próbált következtetni az elmebetegségek okaira. A pszichiátria lényegébe világít be az a tény, hogy a sikeresség kritériuma sosem a beteg szubjektív jólléte, hanem a beteg viselkedésének eredményes kontrollálása volt. Az idő múlásával a pszichiátria minden konzekvencia nélkül mindig elhatárolódott saját korábbi eljárásaitól, és az éppen divatos módszert nevezte tudományosan igazoltnak.
Csak szemelvényszerĹąen, ezek: vércsapolás, lekötözés, vízbe fojtogatás, ájulásig való forgatás, kámforsokk, inzulinsokk, maláriafertőzés, elektrosokk, pszichosebészet*. Nem csak jogi és etikai jelentősége volna a pszichiátriai elméletek alapján folytatott kezelési gyakorlat áldozatainak megkövetésének és kárpótlásának, hanem rendkívül fontos tudományfilozófiai tanulságai is volnának a kérdésnek. Ha ugyanis soha eddig egy pszichiátriai teóriát nem sikerült igazolni, vajon nem valami ontológiai oka van ennek? Nevezetesen, hogy az elmebetegségek nem az agy betegségei, hanem csupán értékfüggő társadalmi-kulturális termékek (Kovács, 2007; Valenstein, 1998; Caplan, 1995). Ebből következően minden olyan törekvés hiábavaló, amely egy szociális jelenség magyarázatát az agy biológiai elváltozásaiban keresi.
Felmerülhet a kérdés, miért oly fontos tétele a pszichiátriának, hogy az elme betegségeinek jól lokalizálható agyi elváltozások kellenek az okai legyenek. Mert ha ez nem így van, akkor az a pszichiátria létét kérdőjelezi meg. A pszichiátria orvostudományi ágazatként határozza meg magát, s mint ilyen, testi betegséget akar kezelni. Minden materiálisan gondolkodó ember természetesen úgy gondolja, hogy a lelki folyamatok anyagi folyamatok is egyben. Csakhogy a mentális zavarok diagnosztikus kategóriái csupán fogalmi absztrakciók, nem pedig reális létezők, vagyis adott diagnózisnak nem feleltethetők meg specifikus agyi elváltozások.
A pszichiátria emberi szabadság feletti különleges hatalmát tudományossága igazolja. Ha diagnózisai önkényesek, hatalma jogalap nélkülivé válik.

A pszichofarmakológia zsákutcája
Elgondolkodtató, hogy a kvékerek morális kezelése, amely abból indult ki, hogy a zavart elméjĹą ember megfelelő erkölcsi és szellemi támogatással önerőből is képes meggyógyulni, mennyire sikeres volt. Ezzel szemben, amint orvosi útra terelték az elmebetegek kezelését, a gyógyulási arány zuhanórepülésbe kezdett.
A megannyi fizikális kezelés látványos kudarca után az ötvenes években kibontakozó pszichofarmakológia olyan paradigmaváltást ígért, amely végre majd meghozza a pszichiátria számára az oly hőn vágyott tudományos elméleti alapokat. Ez azonban nem egyszerĹąen késik, hanem már látni, hogy soha nem is fog megérkezni.
A pszichiátria tudományon kívülisége, amely tárgya meghatározatlanságából fakad, nem haladható meg a pszichofarmakológia kerülő útján. Az a felcsillanó remény, hogy a véletlen felfedezett gyógyszerek vezetnek majd el a mentális zavarok mögött rejlő biokémiai zavarok megértéséhez, mára nyilvánvalóan kudarcba fulladt. Hogy ez ma még a társadalom számára nem vált nyilvánvalóvá, az abból a tényből fakad, hogy a pszichiátria hatalmát mindig a társadalmi hatalomtól kölcsönözte. A mindenkori adminisztratív hatalomnak szüksége van a pszichiátria rendfenntartó funkciójára. Mára azonban új, sokkal nagyobb szövetségesre talált a gyógyszeripari tőke képében.
A gyógyszeripar hihetetlen tőkeerőt és -gazdasági befolyása révén- nagy politikai befolyást jelent. Ezt vonultatja fel a biológiai pszichiátria támogatására, akit cserébe megalázó kereskedői szerepbe kényszerít. A mindenkori hatalom kiszolgálása hol az embertelen bánásmód elfogadását, hol elmebetegeken végrehajtott tömeges kísérletezéseket, hol elmebetegek megsemmisítését, hol politikai üldözöttek kényszerkezelését jelentette, most pedig a gyógyszerforgalom növelése érdekében túlkezelést, off label* gyógyszeralkalmazást, a diagnosztikus kategóriák kritikátlan fellazítását jelenti. Az amerikai sajtó nap mint nap ad hírt egy-egy sztárpszichiáter lebukásáról, aki vagy milliókat vett fel gyógyszernépszerĹąsítő tevékenységért törvénytelenül (Harris és Carey, 2008), vagy mondjuk a gyermekek körében igyekezett fokozni az antipszichotikumok forgalmazását (Harris és mtsi., 2007). Az utóbbi évtizedekben, különösen a fejlett demokráciákban, a társadalom egyre növekvő részéből vált ki komoly nyugtalanságot a társadalom gyógyszereken keresztüli biokémiai kontrollálásának lehetősége.
Ha csak abból indulnánk ki, hogy manapság napról-napra csak nő az antidepresszánsok és antipszichotikumok forgalma, s hogy az USA lakosságának 10%-a antidepresszánsokat szed, akkor azt gondolhatnánk, a pszichofarmakológia sikerágazat. Kereskedelmi értelemben mindenképen az. Azonban, ha arra figyelünk, hogy a gyógyszeripar által lefolytatott antidepresszáns hatásvizsgálatok metaanalízisei rendre azt bizonyítják, hogy az antidepresszánsok depresszióban hatástalanok (Kirsch és mtsi., 2002; 2008; Ioannidis, 2008), akkor a "Mesterséges boldogságba" vetett hit (Dworkin, 2006) időzített bombaként ketyeg.
A gyógyszeripar mohósága, ahogy hatástalan antidepresszánsait újabb és még újabb mentális zavarra is törzskönyvezteti, egyre csak növeli azon kiábrándult emberek tömegeit, akik csalódottan veszik majd tudomásul, hogy a gyógyszerektől nem jobban lettek, hanem megannyi újabb problémájuk (öngyilkossági késztetés, libidócsökkenés, kardiovaszkuláris kockázat, cukorbetegség) támadt (Szendi, 2005). Az antidepresszánsok hatástalanságának az is nyilvánvaló bizonyítéka, hogy miközben a fogyasztásuk egekbe szökik, a WHO 2020-ra a depressziót az egyik legtöbb munkaképességcsökkenést okozó zavarnak prognosztizálja.
A pszichofarmakológiai paradigma megingását számos más jelenség is mutatja.
Ma a pszichiátria hivatalos álláspontja szerint pl. a schizofrénia nem gyógyítható, csupán kezelhető krónikus betegség, amelynek a hátterében agyi mĹąködési zavar áll fent. Ezzel szemben áll az a tény, amit két WHO vizsgálat is megerősített (Jablensky és mtsi., 1992; Gur és mtsi., 1998), hogy a schizofrén betegek a harmadik világbeli országokban, a sokkal rosszabb pszichiátriai ellátás ellenére, vagy éppen azért, két-háromszor jobban gyógyulnak, mint a fejlett világban (Whitaker, 2004). A magyarázat rendkívül prózai: a fejlődő országokban ritkán és rövid ideig alkalmaznak antipszichotikumokat, míg a fejlett országokban minden újonnan diagnosztizált pszichotikus beteget azonnal antipszichotikus kezelés alá vetnek, és élethossziglan gyógyszerelik. Aki kultúrközi különbségekben keresné a magyarázatot, annak meggyőzőek lehetnek a Soteria mozgalom eredményei. A Loren Mosher által 1970-ben alapított mozgalom lényege, hogy a Soteria házakban, biztonságos körülmények közt, képzett személyzet segíti az akut pszichózisban szenvedőket, hogy lehetőleg gyógyszer nélkül kilábaljanak a pszichózisból. Eredményük szerint az akut ellátást igénylő esetek 85-90%-a hat héten belül gyógyszer nélkül visszatérhetett régi életébe (Mosher, 1999), és ezek a személyek többsége sok éves követés során sem esett betegségébe vissza. Az eredményeket európai Soteria házakban is megismételték (Ciompi, 1994; Whitaker, 2004).
A pszichofarmakológiai paradigma a "börtönőr és gyóntatóatya" kettős szerep tökéletes egyesítésének tĹąnt, hisz a pszichiátriai gyógyszerekkel egyszerre lehet kontrollálni és gyógyítani. E kettős hatásból azonban megint a kontroll került ki győztesen, a gyógyító funkció megmaradt propagandatételnek. A társadalmi kontroll tökéletesített változatának ígérkezett az, amikor a deviánsok majd önként veszik be a viselkedésüket kontrolláló szereket. Ez egyben még jobban elrejthette volna a pszichiátria eredeti és elsődleges funkcióját, a társadalmi rendteremtést. A pszichofarmakológia bukását azonban éppen az a pszichiátria idézi elő, amely tudományossága igazolását várta tőle. Az emberi létélmények nem osztályozhatók a pszichiátriai diagnózisok szerint, mert ez utóbbiak nem feleltethetők meg reális agyi folyamatoknak. Ha viszont a létélmények nem biologizálhatók, akkor a pszichofarmakológiai szerek osztályai nem társíthatók "mentális zavarok" osztályaival, hanem megmaradnak egyszerĹąen olyan kémiai szereknek, amelyek durván beavatkoznak az agymĹąködésbe, és ismét a pszichiátria történetére jellemző próba-szerencse kísérletezgetéshez jutunk vissza.

Irodalom
• Baumeister, AA; Hawkins, MF: Incoherence of neuroimaging studies of attention deficit/hyperactivity disorder. Clin Neuropharmacol, 2001, 24(1):2-10.
• Bentall, R: Madness explained: psychosis and human nature. Penguin Books, London, 2004.
• Bentall, RP: Madness explained. Penguin books, London, New York, 2004
• Caplan, PJ: They say you're crazy: how the world's most powerful psychiatrists decide who's normal. Da Capo, 1995.
• Ciompi, L: Affect logic: An integrative model of the psyche and its relations to schizophrenia. Br J Psychiatry, 1994, 164:51-55.
• Craddock, N; Owen, MJ: The beginning of the end for the Kraepelinian dichotomy. Br J Psychiatry, 2005, 186:364-366.
• Dworkin, RW: artificial happiness: the dark side of the new happy class. Basic Books, 2006.
• Foucault, M: Elmebetegség és pszichológia. A klinikai orvoslás születése. Corvina, Budapest, 2000.
• Gur, RE; Cowell, P; Turetsky, BI; Gallacher, F; Cannon, T; Bilker, W; Gur, RC: A follow-up magnetic resonance imaging study of schizophrenia. Arch Gen Psychiatry, 1998, 55:145-152.
• Harris, G; Carey, B: Researchers Fail to Reveal Full Drug Pay New York Times 2008 június 8.
• Harris, G; Carey, B; Roberts, J: Psychiatrists, children and drug industry's role. The New York Times, 2007, május 10.
• Ioannidis, JP: Effectiveness of antidepressants: an evidence myth constructed from a thousand randomized trials? Philos Ethics Humanit Med, 2008, 3:14.
• Jablensky, A; Sartorius, N; Ernberg, G; Anker, M; Korten, A; Cooper, JE; Day, R; Bertelsen, A: Schizophrenia: manifestations, incidence and course in different cultures, A World Health Organization ten-country study. Psychol Med, 1992, 20(Monograph Suppl):1-95.
• Johnstone, L: Users and abusers of psychiatry: a critical look at psychiatric practice. (Second edition) Routledge, London, 2000.
• Kirsch, I; Deacon, BJ; Huedo-Medina, TB; Scoboria, A; Moore, TJ; Johnson; BT: Initial severity and antidepressant benefits: a meta-analysis of data submitted to the Food and Drug Administration. PLoS Medicine, 2008, 5(2):45.
• Kirsch, I; Moore, TJ; Scoboria, A; Nicholls, S: The emperor's new drugs: an analysis of antidepressant medication data submitted to the US Food and Drug Administration. Prev & Treat, 2002, 5:23.
• Kovács J: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina, Budapest 2007.
• Kovács J: A nem önkéntes pszichiátriai kezelés és a véleményszabadság. Fundamentum 2004; 8 (1): 23-43.
• Lacasse, JR; Leo, J: Serotonin and depression: a disconnect between the advertisements and the scientific literature. PLoS Med, 2005, 2(12):e392.
• Leo, JL; Cohen, D: Broken brains or flawed studies? A critical review of ADHD neuroimaging studies. J. Mind Behav, 2003, 24(1):29-56.
• Mosher, LR: Soteria and other alternatives to acute psychiatric hospitalization: a personal and professional review. J Nerv Ment Dis, 1999, 187(3):142-9.
• Roy, P: A téboly. Magyar Világ, Budapest, 2003.
• Szendi G: Depresszióipar. Sík, Budapest, , 2005.
• Szendi G: Pánik - tények és távhitek. Jaffa, Budapest, 2009.
• Valenstein, ES: Blaming the brain. Free Press, New York, 1998.
• Varga B: OPNI 2005 - egy pszichiátriai horrortörténet napjainkban. 2008. web: http://www.szendi.net/pszichiatria-es-horror.htm
• Whitaker, R: Mad in America: Bad science, bad medicine, and the enduring mistreatment of the mentally ill. Perseus Pub, 2003.
• Whitaker, R: The case against antipsychotic drugs: a 50-year record of doing more harm than good. Med Hypoth, 2004, 62:5-13.

 


Válasz erre
3

dr. Harangozó Judit

2009-09-29 20:54:07

Kedves Fekete György és Szendi Gábor!

Sz. G. tanulmánya sok ponton egyezik a pszichiátrián "belülről" induló kritikával, amely ma a pszichiátriai szakirodalomnak is főárama (külföldön). E kritikai szempontokat megjelenítik hazai publikációk is, pl. Bánfalvi, Kovács, Buda, Rácz, Kéri, Harangozó írásai is. Ezt a nézőpontot megtalálhatjuk a Nagykállói konferenciának már a címében is.

Ezt azért jelzem, mert Sz.G. írása sok kritikai szempontot a pszichiátriával szemben álló nézőpontból jelenít meg, mintha a pszichiátria csak a kritizálandó "dolgokat" jelentené, egy totalitárius intézményrendszer volna. Most csak néhány ellenérv:

* A pszichiátria számos kulturális hagyomány és nézőpont megjelenítője.
* A nagy részben természettudományos kutatások furcsa módon nem csak a biológiai hipotéziseket tesztelik, de pl. a környezeti hatások és más nem biológiai eredetĹą tényezők, pl. pszichoterápiák hatásait is vizsgálják, megértésüket segítik. Pont ezek a kutatások adták, adják a kulcselemeit ma a szakmai változásoknak (pl. gén-környezet interakciók megértése)..
* Fontos tudni, hogy a tudományos antipszichiátriai kritika is hat a pszichiátria fejlődésére (lásd pl. a stigmára vonatkozó kutatások egy része).
* A (magyar fordításban) "A szomorúság elvesztése" c. kiadványt ha jól emlékszem az Oxford, vagy a Cambridge kiadó jelentette meg.
* A DSM rendszer létrehozásánál is megjelentek, ha nem is eléggé, kritikai szempontok. A betegségek osztályozásának szempontja pl. a beteg szubjektív károsodása (nem csak a tünetek megléte, vagy hiánya, azaz a "normalitás" nézőpontja).
* A Fórum olvasói megismerkedhettek továbbá a pszichiátria "kontroll"-funkcióival nem azonosuló szakemberek mozgalmával (honlap: másképp gondolkodó pszichiáterek téma...), hát ők is részei a pszichiátriának.


Magyarországon ugyan tényleg nem sikerült a kritikai hangokat (így pl. Szendi korábbi, tudományos igénnyel megírt közleményeit sem) megfelelően integrálni és sok a feladat a "demokratikus" átalakulás, a "deviancia-kontroll kontrollálása" érdekében. De a változások útja NEM az egész pszichiátria (amelynek határai pont olyan nehezen definiálhatóak, mint a pszichiátriai zavarok határpontjai...) "leleplezése és eltaposása".


Szerintem tehát Sz. G. gondolatai is beleférnek a "pszichiátria körébe", kivéve persze azok, amelyek csúsztatnak, nem igazak, tudományosan nem megalapozottak. Ilyenekből sajnos bőven van ebben a tanulmányban.

Kiderül pl, hogy a fejlődő országokban azért jobb a szkizofrénia prognózisa, mert nincs gyógyszer. A Kirsch tanulmány minden antidepresszívum mindenkori hatástalanságát igazolja. Ezek önkényes interpertációi olyan tényeknek, amelyek sok más módon is interpetálhatóak, méghozzá sokkal megalapozottabban. (Az Antidepresszívum-vitáról a honlap Fórumon is olvashatunk.) Moshert sem idézi pontosan a szerző, az akut pszichotikus időszakban pl. a betegek 40%-ánál úszható meg a gyógyszeres kezelés.

Ezzel szemben a pszichiátria hatásos bio-pszichoszociális eszköztárral rendelkezik, és a pszichoterápiák is részei a gyógyításnak.

A hazai pszichiátriának vannak jó gyakorlatai, ahol főképp az a jellemző, hogy a betegek gyógyulnak, dolgoznak, a családok elégedettek, a kontroll funkciók jól szabályozottak. Mert néha sajnos kell kontroll is. Az általam vezetett központot is ilyennek tartom, ahol jelentős személyi gondoskodással, pszichoterápiás segítséggel és gyógyszerekkel a legsúlyosabb problémákkal élőknél is sikerült nagyon jelentősen visszaszorítani az öngyilkosságot és a betegek 65%-a dolgozik, tanul, 34% a munkaerőpiacon. Persze a jó gyakorlatokat megvalósító kollégák kevesebbet tudnak a közvélemény tájékoztatásával foglalkozni, mert főképp a gyógyítással foglalkoznak.

A betegek és a közvélemény félretájékoztatása viszont rossz gyakorlat, még akkor is, ha ez nagyon ügyesen történik: tudományos tények és igazságok elferdített tartalmakkal való keverése segítségével.

Üdvözlettel:

Harangozó Judit


Válasz erre
4

Fekete György

2009-09-29 23:56:18

Fekete György előzetes válasza Harangozó Juditnak (neki címzett vitairatára)

Kedves Judit!

Feltétlenül válaszolok, amihez egy kis türelmét kérem.

Üdvözlöm:

F. Gy.
 

 


Válasz erre
5

Radó Iván

2009-10-01 12:53:22

Hol lehet az én hozzászólásom?


Válasz erre
6

Fekete György

2009-10-01 18:11:26

Válasz erre
7

Fekete György

2009-10-02 10:54:43

Válasz erre
8

Fekete György

2009-10-02 11:10:59

Tisztelt Operátorok!

Legyenek szívesek orvosolni, hogy a rendszer beengedje ide feleletemet, amelyet Harangozó Judit nekem (is) címzett, itt (vagyis fórumnyilvánosan) megjelent vitairatára fogalmaztam. Minden technikai lépést - az előírások szerint - megtettem, mégis - a legutóbbit is számolva - összesen tizennégy alkalommal vallottam kudarcot. Ugyanakkor írásom a fórumozás általános és - e helyütt - specifikus szabályainak megfelel, azt legjobb tudásommal és jóhiszemĹąen készítettem. Nem elegendő a kör e-mailben való megjelenés (HJ jelezte, hogy megoldják), hiszen azt kizárolag a regisztrált látogatók kapják meg. Ami viszont itt látható, minden érdeklődőnek megnézhető. Diszkrimináció, ha egy vitairat itt helyet kap, megválaszolása ellenben nem. Minősítetten, amennyiben a címzett feleltéről van szó, mint ez esetben. Ne járassuk le honlaunkat! Bízom benne, csupán technikai ügy a mögöttes.

Üdv. Fekete György


Válasz erre
9

Fekete György

2009-10-02 18:15:07

Válasz erre
10

Kristóf Mihály

2009-10-02 20:29:27

Kedves Fekete György,

a fórum arra a célra készült, így tesztelt is, hogy a felhasználók a szövegdobozba közveltlenül gépelt gondolataikat és véleményeiket közzétegyék, és megosszák egymással. Más forrásokból másolás + beillesztés útján áthozott szövegek az esetek 98%ban mĹąködnek, vannak azonban olyan alkalmak, amikor a másolt dokumentum hibás karaktereket tartalmaz. Ez esetben viszont a felvitt szöveg hosszával volt probléma, mely meghaladta a motor által kezelhető maximális bejegyzési hosszt. Ekkor előfordul, hogy a bejegyzés küldés után elvész. Ilyenkor a rendszergazdákkal lehet felvenni a kapcsolatot, megjegyzem, a külső forrásokra való hivatkozásoknál többek között az említett probléma miatt előnyben részesítjük a linkként való beszúrást.

Üdvözlettel
Kristóf Mihály,
rendszergazda


Válasz erre
11

rendszergazda - Fekete György nevében

2009-10-02 20:44:39

Technikailag nem elfogadott válasz a lefnet fórumára

FELELET AZOKNAK A FÓRUMOZÓKNAK, AKIK VÁLASZOLTAK ARRA, HOGY FELTETTEM SZENDI GÁBOR: BÖRTÖNŐR ÉS GYÓNTATÓATYA C. ÍRÁSÁT A LEFNET.HU-RA

Fekete György írása letölthető innen.

http://nol.hu/lap/mo/20090926-levethetetlen_belyeg cikk, amelyet Fekete György idéz írásában

 


Válasz erre
12

Radó Iván

2009-10-04 14:45:18

A Szendi cikkben fájóan sok olyan esetleírás található, amik sajnos mindennaposak.
Pár dolgot lehet, hogy nem értek jól, hiszen nem vagyok szakember. Például: "A pszichiátria lényegi funkciója ugyanis a társadalmi életet zavaró, de jogilag nem büntethető egyének elkülönítése." Itt azt nem értem, hogy mi a helyzet azokkal a betegekkel, akik betegségükből kigyógyulni szándékozva pszichiátert keresnek fel. Itt kényszerről nemigen lehet szó. Más baj is van. A büntetőjogi sort így szokták magyarázni: erkölcsi kihágás, szabálysértés, bĹąncselekmény. Attól, hogy valaki valakit zavar, büntetni kellene őt? El kellene különíteni? Óhatatlan, hogy a pszichiátriai beteg zavaró legyen? Aztán:"

/"... ismert visszaélési lehetőség, hogy a pszichiátriai intézménybe akarata ellenére bekerült betegnek felvételét követően azonnal neuroleptikumot* adnak, mielőtt még a korrekt diagnózist fel lehetett volna állítani. Ez két okból is problematikus. Egyrészt ily módon lehetetlenné válik a korrekt diagnózis, ...neuroleptikumot alkalmazva stigmatizálódhat a beteg a nem megfelelő, de később már nem megcáfolható pszichiátriai diagnózissal. Másrészt ...A neuroleptikummal kezelt beteg azonban nem lesz képes érdemlegesen részt venni a bírói felülvizsgálatban és megkérdőjelezni pszichiátriai diagnózisát, s a diagnózist már a bírói felülvizsgálat sem tudja ellenőrizni, hiszen a vizsgált személy viselkedése a neuroleptikum hatására megváltozott." /(Kovács, 2004)

Lehet hogy ismert lehetőség, de szándékos előidézése törvénytelen. A törvényben ugyanis benne foglaltatik, hogy a betegnek csak azt a feltétlenül fontos és mennyiségĹą szert kell adni, ami éppen nem gátolja őt a bírói szemle idején /*199. § *(1). (4) A határozat meghozataláig elsősorban a heveny veszélyeztető magatartás megszüntetésére vagy a gyors állapotromlás megelőzésére kell törekedni. A szakmailag lehetséges mértékben és módon kerülni kell az olyan beavatkozások elvégzését, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a bíróság a személyes meghallgatás során a beteg pszichés állapotát megítélje. Amennyiben erre mégis sor kerül, azt részletesen dokumentálni és indokolni kell./ Lehetőség, de törvénytelen. Ez azért több, mint lehetőség, ez bĹąncselekmény. Most persze lehetne polemizálni hosszan a kibúvókról, de szerintem a pszichiátert, a szakácsot, a pilótát, a rendőrt, a pszcichológust és a vajákos asszonyt sem lehet kategorizálni hivatása alapján. Annak alapján, hogy milyen ember viszont lehet és kell. Ha valaki, akkor mi láttunk rossz pszichiátereket. De láttunk jókat is. A cikk szerint jó pszichiáter, mint elméleti kategória ugyanúgy nem létezik, mint a tiszta fegyver. Ez a kicsengése számomra.

Pinel szerepével sem tudok egyetérteni. Pinel merőben máshogy közelített a betegekhez és én ezt tekintem forradalminak, nem azt, hogy hogyan tette, bár a hogyanban is voltak változások. Ellenben a náci németországban a pszichiáterek mellett pszichológusok és más egészségügyi dolgozók is mindent megtettek annak érdekében, hogy a pszichiátriai beteg és általában a fogyatékkal élő ember a lehető leghamarabb a másvilágon létezzen tovább. Ennek tükrében különösen fontos felismerni, hogy Pinel kissé korábban és más tudományos környezetben, más felvilágosultsággal bíró környezetben tette, amit tett. Méghozzá a praxis ellenére.

"A bírói szemlék amúgy is formálisak, a szemle résztvevői személyes jó viszonyt ápolnak, a bizottság a kezelés jogosságának feltételezésével érkezik, az ápolt pedig a pszichiátriai szerek hatására nincs beszámítható állapotban.."
Ami nem csak emiatt rossz. A szakértő pszichiáter, a kezelő pszichiáter. A bíró pedig nem bíró, hanem bírósági titkár, fogalmazó, vagy nyugdíjas bíró, akinek nem dolga felismerni a diagnózist. A beteg pedig vagy beszámítható állapotban van vagy nincs. Ha beszámítható, az sem jelent feltétlenül előnyt, ha az orvos úgy véli, maradnia kell. Ugyanakkor jobbat még nem találtak ki. Amíg a civil kontroll nem biztosítható, addig nyilván ez marad, mert mosógépszerelő bevonása nem segítene a helyzeten. De tételezzük fel, hogy akad egy gyermekelhelyezési per (csak például szolgál). Ha a pszichológus szakértő kifejti álláspontját a bírónak épp annyi lehetősége van azzal egyetérteni, mint másképpen dönteni. A pszichológiai vélemények alapján valamiképpen a legtöbbször az anyáknál maradnak a gyerekek. A pszichológiai vélemény épít arra, hogy volt-e pszichiátriai akár pszichológiai karrierje az egyik félnek. Mitől olyan borzasztóan gonosz a pszichiáter és mitől elfogulatlan a pszichológus?

Gyógyszerek: nem kezdenék bele a gyógyszeriparral kapcsolatos vitákba érdekekbe és ellenérdekekbe. Szerintem is túlzás, ha a farmakológiai irányt tartjuk kizárólagosnak. Ugyanakkor igazság, hogy vannak betegségek, amelyekre bizonyos szerek hatnak és még ebben is eltérés lehet a használók szervezete szerint. Nade azt nem jelenthetjük ki, hogy a gyógyszer úgy ahogy van, ördögtől való és feltétlenül káros. Nehezen hihető, hogy bizonyos esetekben a gyógyszermentesség gyógyulást eredményezhet. Itt az edukáció, a tájékozott beleegyezés és a pszichiátertől lehetőleg minél kevésbé függés lehet a megoldás. Természetesen a pszichoterápiával együtt, mert anélkül a szerek nem igazán hatnak. Aki pedig úgy érzi, ne legyen köteles a gyógyszert bevenni. De a gyógyszert eleve kiközösíteni van olyan erős túlzás, mint az abban való feltétlen és/vagy kizárólagos bizalom.

Van jó pszichiátria és van jó pszichiáter. Van rossz pszichiátria és rossz pszichiáter. Általánosságban temetni a pszichiátriát nagy dőreség lenne. Főleg akkor, amikor ez éppen a megszorítások idején hangsúlyozódik. Egy valóban költői kérdés a végére: ha van olyan beteg, aki az antipszichiátriai irányzat híve és egyúttal el is veti a kezelést és a gyógyszereket is, legalábbis fórumokon, ő miért jár mégis pszichiáterhez?
 


Válasz erre
13

Fekete György

2009-10-04 16:36:42

Meggyőződésem, a pszichiátria börtön és menedékhely jellegĹą funkcionálása nem szubjektív eltévelyedésekből táplálkozó jelenség (persze a szubjektumok minősége is számít), hanem társadalmi szerep, társadalmi rendeltetés. Lényegi, mégpedig strukturális eredetĹą történéseket szül, amelyek embertelenek, megalázóak. Gonosz dolgok. Nem az a kérdés tehát (Radó Ivánnak, de HJ-nak is irányzom), jó vagy rossz pszichiáter, hanem az, hogy milyen a pszichiátria RENDSZERE. Alkotmányosan rögzített tényleges parlamenti és civil kontroll szükséges felette (speciális eszközei és feladatai miatt legalább annyi kívülről jövő ellenőrző figyelmet üdvös lenne szentelni neki, mint a rendőrségnek!). Ezt munkáljuk ki, s ne a főpszichiáterek kegyét keressük. Ennek érdekében mozgalom szükséges, amelyet a pszichiátriai betegek önsegítő-önképviselő szervezetei hivatottak vezetni. Mindez a jóravaló pszichiátereknek is nagyon érdekük, hiszen ekként támadna igazi megbecsültségük a társadalomban és megszĹąnne szakmai önazonosságuk destabilitása.
Egyebekben lásd a fenti írásom egésze.


Válasz erre
14

Fekete György

2009-10-04 16:43:52

From: Fekete György [mailto:fekete.gyorgy@chello.hu]
Sent: Sunday, October 04, 2009 12:20 PM
To: 'A Lelki Egészség Fóruma - Info'
Cc: 'lelkiegeszseg2008@gmail.com'; 'Judit Harangozó '
Subject: Publikus levél Fekete Györgytől Harangozó Judithoz a kompetenciák tárgyában

Kedves Judit, utánanézne, az alábbi levelemet (és az azt megelőző kapcsolatos üzenetváltást) kimoderálták? Ha igen, nagyon nem értem. Hiszen csupán válaszoltam Önnek itt nyilvános levelére. Különben, hadd jegyezzem meg, az Ön levele kapcsán részemről feszegetett kérdést már korábban alaposan át kellett gondolnom. Ehhez idéznék abból a „tankönyvemből”, amelyet a témámat a kollegáknak közvetítő kiképző tréningekre jelentettem meg:

„A szupervízió és a csoportmĹąködési konzultáció ugyancsak hozzátartozik a tréningrendszer eredményességéhez. (…) A csoportmĹąködési konzultációt és a szupervíziót a mentálpedagógia képzési praxisában két nagyon különböző típusnak gondoljuk (a kezelési praxisban meg magától értetődően azok), ezért egymással való felcserélésüket - főleg az andreutikai módszer markánsan direktív volta miatt - ellenezzük; felcserélés esetén ugyanis a következő - negatív kimenetellel fenyegető -, feleslegesen megterhelő helyzet jöhet létre: a szupervízor és a szupervizáltak, az előbbiekben már összeférhetetlennek nyilvánított személyes élményközössége rendkívüli módon felerősítheti az indulatáttételi és viszontáttételi játszmalehetőségeket..., mégpedig annál intenzívebben, minél frissebb az élményközösség - s ez viszont aztán a bizalmi viszony teljes felrobbanásához vezethet! Összegezve: - Mi, mint andreuta csoportvezetők, az adott csoportunk előtt nem értékelhetjük általánosságban a csoporttagok ottani (helyszíni) személyiségmĹąködését, azt egészében - előttük és számukra - nem minősíthetjük, mert különben mi magunk fogunk óhatatlanul belecsúszni a devalválásba, a bĹąnbakolásba stb. (valamilyen viszontáttételbe) - és ezt utólag vagy bárki csoporttag előtt négyszemközt se tehetjük meg (hiszen a csoportvezetői funkció mindvégig fennálló "áttételi erőteret" vonz, ami a csoportfoglalkozások befejeződését követően is hat)! Csoporttagjainkat tehát kizárólag jelen idejĹą mĹąveleteikkel és múltbeli önmagukkal szembesíthetjük, s ettől az álláspontunktól csoportnyomás és/vagy csoporttagi manipuláció sem tántoríthat el bennünket... A szupervízió kérdéskörében általános tájékozódásra: Supervisio Hungarica Füzetek. Tanulmányok a szupervízió köréből I-II. k. Szerkesztette Norbert Lippenmeier - Bagdy Emőke (I. k.) és Louis van Kessel - Sárvári György (II. k.). Első kiadás. Supervisio Hungarica Munkacsoport, 1996.” – lásd F. Gy.: MENTÁLPEDAGÓGIAI-ANDREUTIKAI (ÖNSEGÍTŐ) TRÉNINGRENDSZER. AZ IFJABB NEMZEDÉKEK NEVELŐINEK ÉS OKTATÓINAK SZEMÉLYISÉG-REKONDICIONÁLÁSÁRA, MUNKÁJUK MINTENZIFIKÁLÁSA ÉRDEKÉBEN [Jegyzetek] In: Fekete György – Varga Domokos: Bevezetés a mentálpedagógiába. Gyakorlati útmutató pedagógusoknak. OPKM[ – OPNI]. Budapest, 1999. 50-52. old.

Szerintem egy olyan internetes interaktív orgánum vezetésekor, mint a lefnet, e szempontokat – mutatis mutandis – szintén célszerĹą végiggondolni.

Kérem jelen teljes levelem (tehát az alábbi levélváltást is) köröztetni a belső, zárt láncú levelezésben (info).

Üdvözlettel: Fekete György


--------------------------------------------------------------------------------

From: Fekete György [mailto:fekete.gyorgy@chello.hu]
Sent: Saturday, October 03, 2009 1:01 PM
To: 'A Lelki Egészség Fóruma - Info'
Cc: 'lelkiegeszseg2008@gmail.com'
Subject: Fekete György publikus és rapid reflexiója HJ reagálásához (Gombos Gábor észrevételére, amelyet G. G. tett F. Gy. leveleire és H. J.-nak címzett feleletére)

Kedves Judit!

Ne minősítsük egymás személyiségmĹąködését. Nem célszerĹą. Ön haragot olvas ki. És? Haragot, sértődöttséget Önből is lehet érzékelni. Ön itt nem páciensekkel, klienseivel kommunikál ez ügyben. Én se minősítettem Önt, holott volt tréninghallgatóm nem is egy orvos (köztük pszichiáter). Még az általam kezelt klienseknél (pácienseknél) is nagyon óvatosan neveztem néven hic et nunc személyiségmĹąködést… Egyébként, akit ütnek, aki kiszolgáltatott, az haragszik. Annak örülök, hogy érzékeli a lényeget: mi a rendszerszintĹą megközelítés és megoldás irányában gondolkodunk. Megismétlem, nagyon kérem: hagyjuk egymás indulatáttételeit. Ez nem az a terep. Ne engedjük, hogy kompetenciák diszfunkcionálisan jelenjenek meg.

Bocsásson meg a markánsabb fogalmazásért.

Ha mégis „pszichológizálunk” (de ne tegyük!) mélyen egyetértek Gombos Gábor időközben befutott reagálásával (idézem, From: Ébredések Alapítvány [mailto:kozkonf2009@gmail.com] Sent: Saturday, October 03, 2009 12:43 PM To: lelki egeszseg2008
Subject: Gombos G. Harangozó J. levelére: Kedves judit! lehet-e haragból publikálni annyit mint györgy tette? elfogad-e harag iromänyt az oxford kiadó? harag van. De ennél jól több és konstruktivabb van. Pl az ensz egyezmény és diskurzusai. Pl a
túlélök dokumentált tevékeysége. Phd tézisek és napi gyakorlat szintjén. Hétfőn küldök hitkozäsjegyzéket. Amúgy akár a túlélők is empatizálni tudnak empatikus pszichiáterekkel. De nehéz lépéseket is elvárunk. Gábor), amelynek olvasata számomra az, hogy ő is, én is, és remélhetőleg sokan más társunk is a pszichiátria által okozott frusztrációját haragból produktív kreativitásba fordította (ki ezzel, ki azzal) – ehhez vö. mesteremtől, dr. Avar Páltól hősterápia.

Tisztelettel:

Fekete György

Ui. Az Önnek már elküldött – nem ezoterikus! – szakmai és szövetségesi javaslataimat továbbra is fenntartom (lidemásolom a levélváltásunkat, amely e felvetéseimet tartalmazza – egyértelmĹąség kedvéért):

-----Original Message-----
From: Fekete György [mailto:fekete.gyorgy@chello.hu]
Sent: Saturday, October 03, 2009 11:54 AM
To: 'Judit Harangozó '
Subject: RE: sajnos nem - re: RE: Harangozó Juditnak - ezt még kérném szétküldeni (Fekete György)

Kedves Judit, megérkezett a küldés, köszönöm. Viszont "panaszfalra" magam fölhelyezni ódzkodom, mert nem "panaszkodásképpen" írtam ezekről, hanem más pszichiátriát szeretnék az ez utáni lebukottaknak és elbukottaknak, mint amelyben nekem részem volt - munkatársként is (2006-ban is az OPNI-ban!). Viszont Ön nyugodtan biztosítson ennek az anyagnak (vagy bizonyos részeinek, akár a jegyzetekbe pakolt "élménymegosztást" is tartalmazó cikkeimből kiemelve) "demonstratívabb" felületet a lefnet honlapon – a saját kommentárjával. Amennyiben hasznosnak vélné, erre "felhatalmazom", és számomra megtisztelő lenne.

Különben képzésvezetéseim során és klienskezelésemben (itt persze redukáltabban és még fokozottabban ügyelve a kongruenciára) megvillantottam e sorsélményeimet. Tényleg veterán gerilla vagyok... Mindazonáltal valóban soha nem könnyĹą. Rengeteg az elcsúszási lehetőség, illetve veszedelem.

A PÉF-nek történő kommunikálást is az Ön részéről gondolom célszerĹąbbnek. Ön látja az egész területet, ismeri az érzékenységeket stb.

Ugyanakkor, ha megszervez olyasmit, hogy fogékony pszichiáter kollégák számára létrejöjjön egy közvetlen és célzott konzultáció a mentálpedagógiáról és megalkotójának pszichiátriai tapasztalatairól, nos e tekintetben szívesen állok személyesen rendelkezésre (csak az esetleges mozgásnehézségeimet szükséges áthidalnunk).

Szívélyes üdvözlettel:

F. Gy.

 

From: lelkiegeszseg2008@gmail.com [mailto:lelkiegeszseg2008@gmail.com] On Behalf Of A Lelki Egészség Fóruma - Info
Sent: Saturday, October 03, 2009 12:15 PM
To: lelki egeszseg2008
Subject: Re: Fekete György válasza HJ korábbi reflexióira Szendi G. és Fekete Gy. írása/levele kapcsán

Kedves Gábor!

Abban sok-sok pszichiáter, pl. a fórumon olvasható "Másként gondolkodó" pszichiáterek is egyetértenek, hogy a társadalmi kontroll nem a feladatunk. Viszont vannak olyan helyzetek, amik közül egy konkrét helyzetet (gyermekek veszélyeztetése pszichózis miatt) korábbi levelemben leírtam. Az adott helyzetben mi lenne Ön, Önök szerint a korrekt teendő??? Hogyan lehet ezt kezelni jobban?

Az nyilvánvaló, hogy a rendőség és főleg a bíróság (bírói szemle) tevékenységét és szinvonalát, és a pszichiátria szinvonalát lehetne javítani. Mik erre vonatkozóan az érdekvédők elképzelései?

Hogyan lehet kivonni az emberi viselkedés megítéléseit a kulturális nézőpontok és a társadalom attitĹądjeit, preferenciáit is kifejező "elméletek" hatása alól? Volt olyan korszak, amikor a pszichiátriai problémákkal élők egy részét börtönbe zárták, boszorkányként megégették, hajóra küldték. Akkor ezek az "elméletek", megoldási módok voltak abban a társdadalomban és kultúrában elfogadottak. Ma a medikális megoldások az uralkodóak, amelyek azért sikereket mutatnak fel, van rájuk "felhasználói igény". A legtöbb kollégám attól szenved, hogy bírhatatlanul sokat dolgozik és a munkájának nincs alternatívája, nincs hová küldeni a betegeket, ahol megoldást találnak a problémáikra.

Néha úgy érzem, hogy a leveleik lényege egyszerĹąen a HARAG. Jobb lenne konkrétumokról beszélni és tisztázni a haragok okát, ahogy Gábor és György leveleiben ez elő is kerültek a saját rossz élmények, amelyekkel nagyon is együtt lehet érezni és gyakran egyet is lehet érteni az adott helyzethez kapcsolódó következtetésekkel. Ezt a feltárást nagyon tiszteletre méltónak tartom. ÜdvHJ


 


Válasz erre
15

Fekete György

2009-10-04 17:24:31

Mielőtt saját felismeréseimtől vezettetve kimunkáltam és közzétettem a mentálpedagógiát, történelemtanár valék. Azon minőségemben tanultam meg, hogy egy adott kérdés megítéléséhez mindig föllelünk alapforrásokat. Azt is megtanultam, hogy e folyamat (kutakodás) során beállítódásainkból stb. eszkábálva szĹąrőt használunk, s a szĹąrő torzításainak ellnsúlyozására elengedhetetlen a forráskritika. Viszont végül (az adott probléma megítélésének tekintetében), akár ódzkodunk tőle, akár nem, állást kell foglalnunk - vállalva az esetleges tévedés kockázatát is. Nos én megdöbbentően pontos helyzetelemzést fedeztem föl Szendi Gábor pszichológus blogjában. Megvallom, nem csupán azért idézek a továbbiakban (mégpedig hosszan) belőle, mert saját vonatkozó tapasztalásaim és ismereteim alapján helyzetelemzését és érvelését igaznak tartom, hanem azért is, mert mintegy negyedszázados pszichiátriai "ápolt" múltam igen fogékonnyá tett a mindenkori Dávidok iránt. Gábor pedig az. Hát lássuk a medvét!


""Nézegetem a www.lefnet.hu oldalán található szövegeket, a megújulást sürgető vitát, melyekben amolyan „te is tudod, minek részletezzem” rejtjelezett stílusban esik szó arról az elmélyült korrupcióról, amely rohasztja a pszichiátria düledező épületét. A néhány valóban reformer mellett kezdenek feltünedezni a magukat átmenteni akaró kétkulacsos figurák is. Minél sürgetőbb a pszichiátria reformja, minél inkább devalválódik a most regnáló szĹąk érdekcsoport tekintélye, annál többen fognak „átállni”, s megismétlődik az 1989-es rendszerváltás kicsiben: ugyanazok lesznek végül a vezetők, akik ma még azt a demagóg, gyógyszeripari emberekből álló vezetést szolgálják, akik elfojtottak eddig is minden megújulást és vitát. Jól ismert jelenség. a süllyedő hajó patkányai mindig átmenekülnek a mentőhajóra. Az a Túry Ferenc és az a Kopp Mária, akik nézeteim miatt először MTI nyilatkozatban határolódtak el tőlem, majd pedig a pszichiátria utasítására munkahelyemről elbocsájtottak, most ott nyüzsögnek, mint reformerek. Persze nyilván minden reformer lelkét nyomva valami, valószínĹąleg keveseknek van felvágni valója tiszta erkölcsĹą, vesztegethetetlen múltjára.

A legnagyobb problémám ezzel a Lefnettel, hogy valójában szakmai belharcnak látszik, mintha csak belső puccs készülne csupán. A mozgalmat egy-két idealista vezeti, akiket majd megfelelő időben félre fognak állítani, vagy ők maguk állnak majd félre, mert nem bírja majd a gyomruk azokat a személyi és ideológiai kompromisszumokat, amelyek a hatalom megszerzésével és megtartásával jár. Közéjük sorolom Kéri Szabolcsot, aki egyedül meri kimondani, hogy baj van a gyógyszerek hatásosságával és hatékonyságával. Ő és Harangozó Judit mer arról beszélni, hogy a kényszergyógykezelés szisztémájában sérülnek az emberi jogok. A többiek elvesznek nevetséges részletekben. A végeredmény persze biztosan jobb lesz, de nem biztos, hogy annyival, hogy érdemes lenne ujjonganunk. Ugyanis a mostani pszichiátria derékhadát nem lehet leváltani, azok, akik ma gondolkodás nélkül írják fel vagonszámra az antidepresszánsokat, antipszichotikumokat, hangulatstabilizálókat és nyugtatókat, azok ezután is ezt fogják tenni. A protokollok ugyanis nem nagyon fognak változni, mert a pszichoterápiás ellátás oly mértékben le lett építve, mondván, hogy a gyógyszerek „gyorsabbak” és „költséghatékonyabbak”, hogy azt visszacsinálni ebben a financiálisan vészterhes korszakban lehetetlen. És akkor majd úgyis marad a „valamit kell tenni”, meg „ne maradjanak ellátatlanul a betegek”. És ne felejtsük el azt sem, hogy a pszichiátria a gyógyszeripar lélegeztető gépén él. Ha a gyógyszeripar egyszer csak besokall, bármikor lekapcsolhatja a lélegeztető gépet. Persze egymás nélkül nem léteznek, amolyan sziámiikerség a gyógyszeripar és pszichiátria kapcsolata, közös a vérkeringésük. Ezért aztán a gyógyszeriparnak nem mindegy, hogy viselkedik az ikertestvére, s tesz is azért, hogy meghatározza azt.

A lefnet-tel a másik bajom, hogy a pszichiátria belügyének tekinti azt, ami nem belügy. Itt százezreket kezeltek és kezelnek félre, sok ezer ember méltóságát alázzák meg nap mint nap, betegeket vernek és kötöznek ki, folyamatos egészségkárosítás folyik a „protokollok szerint”. Egy olyan pszichiátria, amely megújulásakor a nyilvánosság elől elbújva akarja megvitatni a megújulást, rosszabb, mint a Hruscsov vezette XX. kongresszus, mert ott legalább zárt ajtók mögött fellebbentették a sztálinista éra bĹąneit. Mint Terényi Zoltán írja a Lefnet-en olvasható vitában: „Nem tartom ’jó gyakorlatnak’ azt, ha a nyilvánossághoz fordulást használjuk az elégtelen szakmai kommunikáció és elégtelen demokrácia pótlékaként. Nekem ez olyan ’árulkodás’, ami feltétlen visszaüt.” Lehet, kedves Terényi úr, de ez az elégtelen belső kommunikáció mindaddig elégtelen marad, amíg olyan tudományos cenzúrát lehet alkalmazni, amilyenben nekem is részem volt. Másfelől a „nyilvánosság” nem kandi emberekből áll, akik mohón falják a bulvársajtó híreit. A nyilvánosság olyan társadalmi közösség, amely szeretné ismerni, mi több, szeretne beleszólni az ő egészségét és sorsát érintő vitákba.

Adott pillanatban 3-400 000 ember szed pl. antidepresszánst. Ezek 2-4%-a a szedés első hónapjában fokozott öngyilkossági veszélynek vannak kitéve. Hogy kik azok, sosem tudni előre. Hogy akarnák-e szedni az antidepresszánst, az azon is múlna, tájékoztatnák-e őket az antidepresszánsok megannyi mellékhatásáról, kockázatáról, és arról, milyen alternatív, nem gyógyszeres kezelés jöhetne még szóba. A lakosság 1%-a, vagyis 100 000 ember schizofrén. Ezeknek, mint legutóbbi hírlevelemben idéztem egy vizsgálatot, talán a fele is olyan beteg, akiknek nem kellett volna antipszichotikumot kapnia, és meggyógyulhatott volna végleg. Ma ők is krónikus betegek a krónikus gyógyszereléstől. Bocsánat, de ezek nem belügyek, ne pogácsás-üditős vitaesteken döntsék el az emberek háta mögött a pszichiáterek, hogy megtudhatják-e az emberek az igazságot vagy sem. Pl. hogy a gyógyszerek jó része hamisított vizsgálatokkal lett törzskönyvezve. A nyilvánosság kizárása azt a célt szolgálja, hogy a bĹąnösök büntetlenek maradjanak, a gyógyszeripari érdekek ne sérüljenek. Hogy a kenyéradó gazdik nehogy nagyon bepipuljanak.

Aztán e szálon eljutottam egy Buda Béla interjúhoz, melyet P. Papp Zoltán készített a Dunatükör számára 2008-ban.

Ebben Buda sok okos dolgot is mond, pl. hogy a mai magyar pszichiátria gyakorlatilag farmakopszichiátriává alakult. De aztán szóba jövök én, és itt visszahallom a saját történetemet olyan hangszerelésben, hogy alig ismerek rá. Ennek a Buda-változatnak én a „Gyávaság dicsérete” címet adnám.
Már a riporter kérdése is adja Buda alá a lovat, amikor úgy fogalmaz, hogy Buda bátorított engem az antidepresszáns téma kutatására. Kicsit pontosabban fogalmazva, a dolog úgy történt, hogy én megírtam a tanulmányomat, majd véletlen találkoztam Budával, akik innentől valóban nagyon segítőkész volt. Valóban kiadta az „Antidepresszáns és placebo” címĹą könyvemet,valóban szétküldte a szakmán belül és valóban tökéletesen visszhangtalan volt. De azt Buda mintha elfelejtené, hogy aztán lett egy másik könyv is, a Depresszióipar amit már Bognár Róbert szerkesztőmnek és Sík Júliának, a Sík kiadó tulajdonosának köszönhettem. Az ehhez írt Buda-utószó már zavaróan felemás volt. Útjaink már itt kezdtek szétválni, mert nekem leesett a tantusz, hogy a pszichiátria korrupt vezetői jószántukból soha nem akarják majd a nyilvánosságot, és úgy véltem, az embereknek tudniuk kell, milyen kockázattal jár az antidepresszánsok szedése. Aki akarja könyvemből és a webszájtomon állandóan frissülő anyagokból meg is tudhatja. Buda meg úgy gondolta, hogy a „hivatalos utat” kell járni, vagyis bármi áron, de jóban kell lenni a Németh-Rihmer-Harmatta-Túry-stb. csapattal. Bocsánat, de nekem mi közöm van ezekhez az emberekhez? Nekem ők nem csapatom, nem társaságom, nem referenciaközegem. Miért akarnám én az ő jóindulatukat megszerezni a gyáva lapítás árán? Nos azt gondolom, Budának nem kéne utólag hamis ráemlékezéssel megideologizálni örökös kétkulacsos létmódját. Ez amolyan Martinovics Ignác szindróma: szervezni egy jakobinus felkelést, de közben jelentgetni a császári udvarnak. A gyáva hallgatást diplomatikussággá aranyozó gondolkodása szerint én volnék Kohlhaas Mihály, a lázadó, a gyújtogató, a gyilkoló lócsiszár. Hála isten, hogy ez a gondolkodásmód nem általános, mert ennek fényében minden, az igazságot a személyes érdekeinél többre tartó ember félhülye Don Quijoténak minősülne. A „gyávaság dicsérete” szerint, „ha nem szóltál volna, nem verik be a fejed”. De ez csak azoknak az igazsága, akik félnek attól, hogy beverik a fejüket. Vannak ugyanis olyanok, akik inkább bevert fejjel élnek, mint sem, hogy lapítsanak.

Az interjú csúcspontja számomra az, amikor Buda ezt mondja:

„A Szendi-vitára visszakanyarodva egy nagyon lényeges mozzanatot ki kell mondani. Szendi visszavonult, megijedt, megbánta bĹąneit, úgy mint Galileo Galilei, viszont a szakirodalom azóta tele van ezzel a vitával. A legnagyobb pszichofarmakológusok mondják, hogy az egész eddigi gondolkodást felül kell vizsgálni. Szép csendben elértünk oda, hogy Szendinek mégiscsak igazat kell adni. Ez a tény engem is megelégedéssel tölt el. Hiszen már 2005-ben szembeszálltam a korábbi nézetekkel.”
Hát örömmel hallom, hogy lassan mégiscsak igazat kell(ene) nekem adni. De az nem világos, Buda honnan meríti információit és a bátorságot, hogy azt mondja: „Szendi visszavonult, megijedt, megbánta bĹąneit”. Amikor kiderült, hogy a pszichiátria beperelt, páni gyorsasággal megszakított velem minden kapcsolatot, nehogy kompromittáljam őt bármi módon is. Hogy is „váltak szét útjaink”? Úgy, hogy engem kirúgtak az állásomból, majd egy hónapra rá kézhez kaptam a Magyar Pszichiátriai Társaság 30 milliós kártérítési igényéről szóló keresetét. Ekkor, életem legnehezebb helyzetében a „jóbarát”, aki addig is csak faltörő kosnak tekintett, hirtelen halálra rémült és cserbenhagyott. Enyje-ejnye, lehet azt „útjaink szétválásának” nevezni, amikor valakit elgázolnak, és a szemtanú gyorsan eloldalog, hogy még véletlen se „keveredjen bele” az ügybe? Mert mit lehet tudni, ki ült a kocsiban, s nem lenne jó még azt a gyanút sem kelteni, hogy tanúskodni akarna az ügyben? Én Buda helyében nem emlegetném annyit ezt az „ügyet”, mert ebből ő nem jön jól ki. Ez a reformer „szakma” teljesen érdektelenül nézte végig ezt a pert, sem szolidáris jelenlétével, sem egy szóval nem jelezte, hogy fontosnak érzi az igazságot. Aztán amikor Dávid és Góliát harca gyakorlatilag Dávid győzelmével ér véget, Budának van mersze a Németh-Rihmer párostól beszerzett információk alapján azt nyilatkozni, hogy „Szendi visszavonult, megijedt, megbánta bĹąneit”. Visszavonultam? Megijedtem? Megbántam bĹąneimet? Hát vannak bĹąneim? Tessék mondani, Buda doktor, Ön melyik oldalon is áll? Néha mintha keverné. És bocsánat, mit kellett volna tennem, hogy az engem cserbenhagyó Buda Béla, meg a „reformerek” most elégedettek legyenek? Hősi halált kellett volna halnom? Az utolsó tárgyaláson a következő nyilatkozatot tettem (idézem a tárgyalási jegyzőkönyvet): „Az alperes ezt követően az ítélethozatalt megelőzően azt a nyilatkozatot tette, hogy a cikk a maga egészében valóban alkalmas lehet arra, hogy a felperes személyiségi jogait megsértse, ezért a jogsértés bekövetkezését a cikk egésze vonatkozásában annak lehetséges olvasata tekintetében nem vitatja”.

Ez a nyilatkozat elébe ment az ugyanilyen tartalmú várható ítéletnek, és csupán annak elismerését jelenti, hogy valóban tettem olyan indulatos kijelentéseket, amit egy perben igazolni nem tudok, ezért jogi értelemben személyiségi jogot sért. Én azt gondolom, a lovagiasság, a sértő fogalmazás elismerése nem azonos a visszavonulással, megijedéssel, bĹąnei megbánásával. Ha Buda ennyire engesztelhetetlen moralista, akkor bele sem merek gondolni, mit mondana önmagának, ha igazmondó tükörbe nézve. Az utolsó tárgyalás előtt egy hónappal jelent meg a pszichiátriáról egy nyilatkozatom: „Minden korszakban kreatívan kínozták az embereket” címmel. Tényleg olyan beijedősnek tĹąnök?

Szóval azt gondolom, nem bízok én az olyan reformokban, ahol egyszer csak mindenkiről kiderül, hogy partizán volt, és aki meg leginkább a vásárra vitte a bőrét, azt lehet fikázni. Sosem vágytam különösebb elismerésre, rangra, hírnévre, nem tolongtam sosem a húsosfazék körül. Mindig jártam a magam útját, mint szabad gondolkodó. De azt igen rossz néven veszem, ha valami kifordult értékrend nevében a gyávaság minősül „fontolva haladásnak” és a szókimondó bátorság szájhősködésnek, hebrencskedésnek, „sajnálatos radikalizálódásnak”. Aki egyszerre akar kint is lenni, meg bent is lenni, az valójában sehol sincs. A szervezeten belüli reformerek száján mindig szájkosár lesz, nyakukon nyakörv, mindig óvatoskodva fognak fogalmazni, hogy a lustán, tehetetlenségét követve lassan mozduló mezei pszichiáter tömeg meg ne ijedjen, tudja követni az új vezéreket. De ne várja senki „odabent”, hogy majd itt „kintről” félmegoldásoknak örülünk. Nekünk nincs a nyársunkon pecsenye, ami egy rossz mozdulattól a lángokba hullhat. Nekünk csak nyársunk van, amivel majd döfködünk, ha kell.""

/In: www.szendigabor.freeblog, Valódi reformtörekvések, vagy a pszichiátria belharca?
2008. dec. 26. 20:26/
 


Válasz erre
16

Radó Iván

2009-10-05 01:18:08

Kedves György!

Milyen a jó pszichiátria rendszere? Hogyan gondolja ennek bevezetését?

RI

 

 


Válasz erre
17

Fekete György

2009-10-05 03:28:47

Kedves Iván!

Kérdése megtisztelő. Ehhez azt fĹązhetem hozzá, hogy álláspontomat egyrészt kifejtettem e helyütt fent olvasható megszólalásaimban, másfelől a "szomszéd" témaindításnál elhelyezett vitaírásaimból a szakpublicisztika cím alatt olvasható cikkeimben. A "még konkrétabb konkrétság kedvéért" egy kiegészítést hadd tegyek. Idézek az Ön egyik legutóbbi zárt láncú leveléből: „A tájékozott beleegyezés[,] a pszichoedukáció, a támogatott döntéshozatal segíthet”. Nos, éppen ez a rákfene! A korlátozottan észlelő- és döntésképes ember támogatására kellenek a tényleges jogi garanciák, alátámasztva valódi civil kontrollal. Ilyesmiken kellene törni a fejünket. Valamint, és most megkockáztatom a szakmai fogalmazást is: el kell sajátítani a pszichiátriában (elsősorban a gyógyítóknak és gondozóknak) az egyenrangúság és a nem egyenjogúság dialektikájával való bánni tudást.

Üdvözlettel:

F. Gy.


Válasz erre
18

Radó Iván

2009-10-05 14:54:05

Köszönöm a választ. A civil kontroll az én veszzőparipám is. Bocsássa meg, hogy nem olvastam végig minden cikkét, elég jelentős menyiség.:) Viszont a kérdés második fele még áll.


Válasz erre
19

Fekete György

2009-10-05 16:20:52

A valóságos külső kontroll hiányát merem reklamálni, mert emiatt én is szenvedtem eleget. Ugyanakkor ide közös bölcsesség szükséges, főleg azoké, akik felvértezték magukat kellő - a fogyatékosságügyre specifikálódott - jogvédő tudással (mint pl. Gombos Gábor). Én, lehet látni munkáimból, inkább a kérdés pszichoterápiás szakmai részét és a gyógyítók-gondozók és a páciensek közötti viszonyí mentálhigiénés vonatkozásait feszegetem. A gyógyszeres kezelés túlburjánzásától, etikátlan bevetésétől ugyancsak sokat szenvedtem (pl. lásd Az álom. És, 2005. febr. 4. írásom. ). Ez ellen Szendi Gábor vette föl a kesztyĹąt. Mellette ezért állok ki. Apropó, mi okból nincs fenn a PÉF publikáció-listáján egyetlen írásom se? Se az Álom, de nem egyáltalán jelzik a mentálpedagógiai szakmai munkáimat se. Nem elhallgatás? Avagy, milért nem szerepelek a reformpszichiátriáért küzdők között? Félreértés ne essék, elsősorban a sikeresen alkalmazott és általam feltalált-kimunkált mentálpedagógia miatt volt ez a kitérő. Sok-sok anyagot elküldtem Önöknek. Ha nyomuk veszett, maguknak szükséges beszerezniük. Újabb példányokat nem tudok küldeni (címek a szomszédos témainítás annotáció linken).Befejezésül. Természetesen én is tudom, hogy a vonatkozó civil kontrollnak vannak bizonyos hivatásrendi követelményei is (az erkölcsi mellett), hiszen itt nem lehet valamiféle természetes jogérzékre támaszkodni, mint az esküdtbíróság esetében. És mindezt intézményesíteni, kodifikálni szükséges. Hát ezért szükséges a valóban demokratikus megfontolás, amivel azonban Harangozó Judit imént deklerált moderátori szabályzatváltoztatása összeférhetetlen. Vagyis amennyiben nem kerülök vissza a zárt láncú terjesztésbe (mert oda küldött - közügyi - válaszleveleim "felszívódtak"), azt hiszem, itt is elnémulok. És utoljára, de nem utolsósorban: Seress Attila humanizmusa nagyon megfogott (tanáremberként mondom, hogy a témánkat nyitó egy írásából is látszik).


Válasz erre
20

Radó Iván

2009-10-05 01:21:28

Magyar Pszichiátriai Társaság
elnöke
dr. Harmatta János úr

BUDAPEST


Tisztelt Elnök úr!


Sajnáljuk, hogy a pszichiátriai betegek képviseletében Szövetségünket a Lelki Egészség Világnapjára senki nem hívta meg. Sajnáljuk, hogy a meghívott államtitkár sem kérte ezt számon a szervezőkön. A Védőhálónak elkerülte a figyelmét. A Vöröskereszt nem vette észre. Sajnáljuk, hogy ilyen egyáltalán előfordulhat a mai Magyarországon.

MindennemĹą együttmĹąködési szándékunk további fenntartása mellett úgy érezzük, hogy ez egyszerĹąen a betegek semmibevételével egyenlő.

ValószínĹąsítjük, hogy ezt nem Elnök úr kívánta így. Ez esetben javasoljuk a felelős számonkérését Elnök úr részéről.

Mint megszólítottak levelünket tájékoztatásul a Lelki Egészség Fórumán (és csak ott) közzétesszük.


Budapest, 2009. október 5.

Üdvözlettel:

 

Radó Iván elnök
Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum
 


Válasz erre
21

Fekete György

2009-10-05 03:32:30

Nos, pontosan az ilyen megnyilvánulás eltĹąrése megalkuvás. Az együttmĹąködéshez, de akár a tárgyalóasztalhoz üléshez minimális (sőt, sine qua non!) feltételként kellene szabni, hogy ezért a mellőzésért kérjenek nyilvánosan bocsánatot. Fekete György


Válasz erre
22

Radó Iván

2009-10-05 14:54:30

Hát senki nem mondta, hogy ne kérjenek.


Válasz erre
23

Károly Bence Dr.

2009-10-05 17:18:15

Tisztelt Fekete Úr!

 

Már a levelező listára is küldtem levelet, de azt a moderátor nem tette fel, pedig semmi olyan nem volt benne, ami nem fér meg ezen a fórumon. Ezért megismétlem:

Amit Ön emberekről ír (pl.: Füredi Jánosról) az jelen formájában pletyka, az ön szubjektív tapasztalata, ellenőrizetlen, a másik fél által meg nem erősített formában. Nem feltételezvén senkiről rosszat - attól, hogy ezeket Ön így élte meg - ezekről jó lenne meghallgatni a másik felet is.

Illetve szeretném kérdezni, hogy Ön mit tett a magyar pszichiátriért, összehasonlítva Füredi Jánossal? Megszervezte az EU konform magyar szkvizsgarendszert, szakvizsgává tette a pszichoterápiát, vagy bevezette hazánkban a terápiás közösséget? Csak hogy a legfontosabb közéleti, szakmai cselekedeteit említsem. 

Ezért csínján a kritikákkal, olyanokkal szemben, akikkel nem vagyunk egy súlycsoportban.

És egy kis stílusgyakorlatra bejelentkezhetne, akár Harangozó Judithoz, akár Seress Attilához.

Üdvözlettel:

Károly Bence Dr.

háziorvos


Válasz erre
24

Fekete György

2009-10-05 20:38:38

Tisztelt Károly Bence úr!

Ha csupán belenéz a következő témánál fölhelyezett válogatott írásaimba, akkor láthatja, írásban mit alkottam. Ez egy. Kettő, hogy e munkám a praxisban is igen eredményes volt. Három, amit publikálta, nagyrészt a magam alkotása és originálisnak számít. Füredire térve. Amit a sajátjának hirdet (terápiás közösség), azt külföldről hozta be (ellenőrizhető, maga írja le vonatkozó kötetében). Teremtésemet (a mentálpedagógiát) pedig valóban féltékenységgel fogadta. Az ominózus beszélgetés kettőnk között nem megélés volt a részemről, hanem átéltem. Megtörtént. Nem konfabulálok. Egyébként Füredit hazugságon értem a televízióban! - lásd olvasói glosszám: A professzor füllent (szintén itt, a vál. írásaim között). Pszichoterapeuta-képző rendszere meg merő üzleti érdekeltségĹą. Ezt a magam tréningjeinek ifjú pszichológus résztvevői panaszolták el nekem. Ők azt is elmondták, hogy az én képzéseim - személyiségfejlesztés tekintetében - összehasonlíthatatlanul intenzívebbek a Fürediéknél tartottaknál. És egy apróság. Amikor egy fiatal pszichiáter kolleganő kérésésre beírtam a nálam volt réstvételt a "pontszerző" kiskönyvébe, Füredi nyomban hevesen protestált Vér Andrásnál...Én végig konkrétumokat jegyzek, Ön használ tartalmatlan általánosításokat. Tessék szíves talán önmagánál is kutakodni. Üdvözlettel: Fekete György nyugalmazott mentálpedagógus (és történelemtanár)

 


Válasz erre
25

Károly Bence Dr.

2009-10-05 21:26:29

Tisztelt Fekete Úr!

Még egyszer leírom, hogy Ön is értse, mint nyugalmazott mentálpedagógus és történelemtanár... Amiket Ön leír, azok ellenőrizetlen pletykák.

Füredi tevékenysége, ellentmondásos személyisége ellenére is megkérdőjelezhetetlen. A pszichoterápiás képzés a világon mindenütt önköltséges

(lásd a magyarországi összes pszichoterpiás képzést (VIKOTE, Analitikus képzés, stb) és valószínĹą az ön képzése nem volt akkreditált, ezért

nem fogadták el, gondolom teljes joggal.

Hogy konkrétumokat jegyez? Lehet, minden esetre Önnek mindenről ugyanaz jut eszébe - Füredi János és az ő munkássága :)) . Lehet, hogy tudat

alatt valójában tiszteli a Professzor Urat és ez így van rendjén.

Ez Ön számára egy ingyenes pszichoterápiás szeánsz volt :))

 

Pihenjen sokat, jó éjt!

 

Károly Bence Dr.

 


Válasz erre
26

Fekete György

2009-10-05 21:48:58

Károly Bence úr!

Kérem a jövőben kíméljen meg személyeskedésétől, most tanúsítottt kritikátlanságától és tárgyszerĹątlenségétől (semminek nem nézett utána, holott megadtam az irodalmakat).

Érezze magát bátor embernek. Amíg nem kér bocsánatot, a továbbiakban semmit nem reagálok esetleges jelentkezésére.

Egyébként Ön publikál-e (mennyit? mit?) és tartott-e saját témából országszerte képzéseket? - mert én igen, nyolc és fél millió forintos célzott támogatással - több éven át - a Kockázatkezelő Kuratóriumoktól...

Tudja, Lukács György mondta, az elefánt tetején ágáló bolha nem nagyobb az elefántnál. Nos, Ön így vedte föl Füredi védelmezőjének szerepét. Ez az ön hőstette, Legyen rá büszke. Olyan embertársával cselekedte, aki önrehabilitálta magát a pszichiátria poklából, és még nóvumot is teremtett közben.

F. Gy.


Válasz erre
27

Károly Bence Dr.

2009-10-05 22:20:38

Kedves Fekete Úr!

 

A "pszichiátria pokla" teremtette meg, hogy ön -  önrehabilitálhasson... Valóban teremtett novumot, -  egy scientologia egyház közeli stílust teremtett meg pszichiáterek között...

Hhogy Ön 8 és fél milliot kapott...ez sajnos nem Önt minősíti, hanem azt aki, Önnek adta.

Kérem nyugodjon meg, nincs oka idegesnek lenni.

És, hogy nem reagál nekem... hát, akkor ezzel is tisztul a LEFNET hálózata.

 

Jó éjt!

 

Károly Bence Dr.

 


Válasz erre
28

Kiss Ibolya

2009-10-05 22:11:12

Válasz erre
29

Fekete György

2009-10-06 03:28:31

Eligazító elbúcsúzás Károly Bence úrtól - ellensúlyozandó a kollegák manipulálását

1/ A nyolc és fél millióból egy fillér nem fordítódott vagyonosodásomra. A mentálpedagógiai képzések"súlyát" érzékeltetendő említettem meg. Olyanok támogatták, mint dr. Holzberger Mária, az OAI néhai ig.helyettese. Vagy olyan anti-szcientológus - és most tessék szíves kapaszkodni -, mint Veér András.

2/ Alkotásom tudoményos minőségéről olvasni lehet a következőket:

A mentálpedagógia – Fekete György kezdeményezésének – értékelése

VEÉR ANDRÁS (pszichiáter):

Minden orvos és egészségügyi dolgozó nap mint nap alkalmaz – mintegy ösztönösen – bizonyos mentálpedagógiai effektusokat. (...) Ami újat találhatunk ..., az éppen ezeknek a tapasztalatoknak a rendszerbe foglalása, és személyre szóló tudatos alkalmazása. Az elsajátítható mentálpedagógiai technikák a felnőttekkel foglalkozó különféle szakemberek ez irányú ösztönös tevékenységét emeli magasabb szintre. (In: Az andreutika mentálpedagógiai alkalmazása. In memoriam Avar Pál (1924-1993). Kézirat gyanánt. Sajtó alá rendezte és szerkesztette: Fekete György mentálpedagógus. OPNI, 1995. Második, javított kiadás. 7. old.)
...ma még fel sem tudjuk mérni, milyen sok hasznot hozhat a társadalom számára, ha a mentálpedagógia "divatba jön". Ha az emberi agy kapacitásának csak egy hányadát arra fordítjuk, hogy jobban megismerjük önmagunkat s egymást. Hogy jobban megértsük, mi miért történik úgy velünk, ahogyan. Ha fel tudjuk dolgozni csak egy kis részét azoknak a sérelmeknek, amelyeket el kellett szenvednünk eddigi életünk során. Vagy amit mi okozunk másoknak. (...) Ha kevesebb olyan cselekedetre kényszerít fékezhetetlen indulatunk, amit utóbb keservesen bánunk. Ha kevesebb mérgező pótszerre lesz szükségünk, s tőlünk tönkremehet az óriási hasznot hozó szesz- és dohányipar. (uo. 11-12. old.)
...példátlanul alacsony a hazai népesség pszichés alkalmazkodóképességének és frusztrációtĹąrésének a szintje. A különféle pszichoszomatikus megbetegedések és szenvedélybetegségek növekvő trendjében és a lakosság – különösen a férfiak – Európában kirívóan rövid élettartamában is ez nyilvánul meg ... E meggondolások alapján adjuk közre kötetünkben azoknak a mentálpedagógiai eszközöknek és módszereknek a ... leírását, amelyeket a klinikai és rehabilitációs képzés és praxis az elmúlt években egyaránt kedvező tapasztalatokkal igazolt. (In: Fekete György - Varga Domokos: Bevezetés a mentálpedagógiába. Kiadja az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, az OPNI közremĹąködésével. Budapest, 1999. 6. old.)

BAGDY EMŐKE (pszichológus):

A mentálpedagógia komoly mentálhigiénés hasznot hajthat ... Szaktudományos eredménye is lehet: didaktikus célkitĹązéseivel és modellezett metodikájával jelentősen gyarapíthatja az andragógiát, kiegészítve azt a felnőttek érett felnőtté nevelésével, illetve az érett felnőttség önstabilizálásának oktatásával. A mentálpedagógiai tréningek ... Olyan egészségmegőrző, bajmegelőző, válságelhárító és -kezelő technikákra, konkrét életvezetési fogásokra tanítanak, amelyek mobilizálják az önsegítő és érett self-mechanizmusokat (a tudatosítás és az érzelmi átélés eszköztárával nem csekély védelmet kínálva a játszmákkal ... szemben). (In: uo. hátsó fedőlap "B" oldala)

BUDA BÉLA (pszichiáter):

A szerkesztő sok kritikát kap Fekete György írásainak közlése miatt ... A kifogás az, hogy az andreutikai-mentálpedagógiai módszerről olyan "sikerjelentések" születnek, amelyek nagyon elütnek a szenvedélybetegekkel foglalkozók vagy a pszichoterapeuták tapasztalataitól, akik sok sikertelenséget is kénytelenek elkönyvelni. Ugyanakkor a szerkesztő a következőket veszi a közlési döntéseknél figyelembe: Fekete Görgy jól megírt, világos kéziratokat küld. Lelkes és elkötelezett, és Malan óta tudjuk, hogy az ilyen beállítódás elősegíti az interperszonális segítés, a tanácsadás és a pszichoterápia hatékonyságát, a dúsult placébóeffektuson és a kliensek önhatékonysági érzésének fejlesztésén át. (...) ... aki ... ezekben az írásokban kivetnivalót, kritizálandó elemeket talál, a biztos közlés tudatában megírhatja aggályait. (...) ... de ez egyelőre nem történt meg ... (...) A szóban forgó szerző esetében szempont az "equiti" is. Az ellenérzések sok helyen abból származnak, hogy ő nem pszichiáter, nem pszichológus. Ez azonban nem lehet diszkrimináció alapja ... (In: NETWORK, 74. szám. Az OAI, a TÁMASZ és az Újrakezdés Alapítvány tájékoztatója. Szerkeszti Buda Béla. Szenvedélybetegségek (Addictologia Hungarica), 1999/5. szám melléklete. 1. old.)

SZOBOLJEVA LUDMILLA (pszichológus):

Koncepcionális szinten a mentálpedagógia (a F. Gy. által kezdeményezett nóvum) az "aránytalanságokra szerveződött személyiségĹą emberek érett felnőttségének" kialakítására, valamint az "elfáradt" felnőttség" felfrissítésére vállalkozik. (...) Az új, mentálpedagógiai módszer leírása nagyon részletes, precíz, pszichológiailag korrekt, s kellőképpen telített a szerző lelkesedésével és empátia irányultságával. (uo. 9-10. old.)

SINEGER ELEONORA (pszichiáter):

A BĹąnbakoló Cseretechnika [a mentálpedagógia fő metodikai eszköze és originalitása - F. Gy.] végén észrevesszük, hogy nemcsak magunkat tiszteljük jobban, hanem megtanuljuk megérteni az "árnyékbĹąnbakunkat", melyről a vallatás végén sok esetben kiderül, hogy közel azonos a saját árnyékszemélyiségünkkel. A mentálpedagógiai önteszt négy szintje és a mentálpedagógiai modell jó tükör a személyiségfejlődés különböző szakaszaiban járó hallgatóknak. A módszer kiválóan alkalmas a kiégési szindróma megelőzésére, az identifikáció, az önmegvalósítás előtt álló fiatalok önvizsgáló kisokosaként, a lábadozó betegeknek és mindenkinek, aki tudatosabban és jobban szeretne élni, aki el akarja kerülni a szokásos csapdáit, melyek legjellemzőbbje, hogy ismétlődően fordulnak elő életében. (...) A módszer egyesíti az encounter, a játék, a megjelenítő technikák, az önismeretfejlesztés, a viselkedésterápia és a fókuszterápia elemeit. Segít megtanulni az érzelmek sérülésmentes kifejezését, a pozitív kommunikációt. Mentális fejlesztő technika... (uo. 9. old.)

3/ Én Önnek nem reagálok, amíg ilyen tisztátalanul próbál velem kommunikálni. Tehát: amennyiben a lefnet megtisztulásán tetszik töprengeni a saját vonatkozásában gondolkodjon migráción.

4/ A "pszichiátria pokla" nem önrehabilitálni segített, hanem elpusztított volna. Amiképpen tette sok társammal. Szerencsére a pszichiáterek ármádiájában akadtak jó és képességes személyiségek is (nagyon kisebbségben!), akik támogatására támaszkodhattam.

Egy háziorvossal inkongruens a destruktivitás.

Fekete György
 


Válasz erre
30

Fekete György

2009-10-06 03:52:38

Válasz erre
31

Fekete György

2009-10-06 04:03:51

Mivel "vitapartnerem" igyekezett torzítani munkásságomat és sorsomat, ezért idemásolok az itt linken elérhető írásaimból - 1

FELELET AZOKNAK A FÓRUMOZÓKNAK, AKIK REAGÁLTAK ARRA, HOGY FELTETTEM SZENDI GÁBOR: BÖRTÖNŐR ÉS GYÓNTATÓATYA C. ÍRÁSÁT A LEFNET.HU-RA
Fekete György

Szendi Gábor (SZG) szóban forgó cikkét a szerző tudta nélkül helyeztem föl. Tudniillik engem oly mértékben felháborított dr. Harangozó Judit reflexiója, amellyel fogadta a konkrét pszichiátriai visszaélést tárgyaló Népszabadság-cikkre irányult figyelemfelhívásomat, hogy így cselekedni láttam adekvátnak (hiszen a saját, már korábban fölrakott, hasonló tárgyú írásaimhoz – vö. vitaírásaim alatt szakpublicisztika – érdemben semmit nem fĹązött). Kénytelen vagyok e vonatkozásra is kitérni, hiszen Harangozó Judit (HJ) azon publikáció bírálatát megcímezve szólít meg engem, amelynek megalkotásában semmiféle formában nem vettem részt (sajnos). Ellenben, s utóbbi zárójeles kiegészítésemmel ezt jelöltem, tartalmával a legteljesebb mértékben egyetértek. Azt azonban HJ beláthatja, hogy SZG jelen dolgozatát védő tudományos érvelés kifejtésére maga SZG hivatott (ha szükségesnek látja). HJ pedig főleg a tudományosságát igyekszik feszegetni. Én viszont más pozícióból értékelem a cikket. A másik szemszög specifikus érintettségemből fakad, amely – éppen ezért – számomra és részemről a leginkább hiteles megközelítés.
Életem során legalább tizenöt alkalommal kezeltek – zárt és nyílt – pszichiátriai osztályon (ezek között a leghosszabb bent-lét 13 hónapra nyúlt, gyakran előfordult 6-9 hónapos, a legrövidebb meg általában 3 hónapot jelentett). Összesen vagy negyedszázadon át jártam pszichoterápiára és annak nevezett akármire. Ezt követően – támaszkodva páciensi élményeimre és tanári tudásomra, gyakorlatomra (eredetileg is pedagógus vagyok), valamint pszichiátriai mestereimtől kapott informális képzésemre – a pszichiátria professzionális munkatársaként tevékenykedtem másfél évtizeden át (nagyrészt az OPNI-ban, páciensi múltam nagyobbik felének színterén). Az utóbbi, immár befejezőnek mondható teremtő életfázisomban munkáltam ki a mentálpedagógiát. Ezzel az eredetileg csupán új módszernek indult (rész)tudománykezdeményezéssel sikeresen kezeltem az orvosok által hozzám küldött betegeket, továbbá – ugyanezt – egy tucat eredményes képzésen, tréningen tanítottam. És – talán nem jelentéktelen számú és minőségĹą „kivitelezésben” – minderről publikáltam. Az így „begyĹąjtött” tapasztalataim alapján fogalmaztam a következőkben olvasható véleményemet.
Pszichiátrián kívül gyógyítottak számos egyéb jellegĹą kórházi osztályon is (nemsokára 59 éves vagyok). Háromszor mĹątöttek ki rákos daganatot, trombózis és nyiroködéma szükségéből ugyanennyiszer hajtottak végre mĹątétet, kivették a mandulámat egy másik sebészeten, ápoltak traumatológián, de megfordultam tüdőembólia okán pulmológián, porckorongsérv miatt neurológián (nem OPNI!), s kezeltek belgyógyászaton és bőrgyógyászaton és urológiai sebészeten is (mind-mind bennfekvésesként). Soha nem vertek meg, nem is fenyegettek veréssel, nem kerítették körbe rácsokkal (egy percre se!) ágyamat, nem korlátozták mozgásomat folyosóra, büfébe, udvarra, a kórház épületében, nem bántottak, gúnyoltak szándékosan, célzottan szavakkal – ezek egyikén se! Ugyanakkor szomorúan tanúsíthatom, e megaláztatásokat több alkalommal elszenvedtem pszichiátriai páciensi pályafutásom alatt! Dacára, hogy protekciós betegnek számítottam (a Lipót egyik, már elhunyt, ov. főorvosnője aktív és családivá vált szerepet játszott pszichiátriai karrierem elindításában és kibontakoztatásában…).
Kizárólag velem mint pszichiátriai pácienssel tették meg (néhány konkrét példa):
– Meghatározták, az osztályfolyosó kövezetének mely színĹą lapjain araszolhatok. Ekként pontos a kifejezés, ugyanis a jócskán belém szurkált Haloperydoltól Parkinson-szerĹą tüneteket produkáltam (de annyira, hogy kakilni alig tudtam, a nyelés is rémséges volt, fájt, ahogy az ápolók lenyomták a torkomon az ételt). E mozgásom „alapján” az ápolók Vaspapucs Tanár Úrnak becéztek.
– Éjszakai éneklésért (politikai protest-dalok) háromszor egymás után megvertek, s csak ezek után jött az ügyeletes orvos(nő), hogy nyugtatóinjekciót adjon.
– Nagyviziten az ágyban – társaimmal együtt – „vigyázzban” voltam köteles feküdni.
– Amikor szabadságvágyamtól hajtva – természetesen illegálisan (mert hirtelen támadt ötletemből fakadt) – kivánszorogtam a hĹąvösvölgyi nagyrétre, s utána ezt mint klassz teljesítményemet (hogy kezdek győzedelmeskedni izommerevségemen) büszkén, őszintén, magamtól elújságoltam kezelőorvosomnak, az illető „jutalmul” két hétre megvonta tőlem a parkséta lehetőségét.
– Több ízben elektrosokkoltak (mesterem, néhai dr. Avar Pál értékelése, amelyet egyébként az akkori kezelőorvosom két éve tán, hogy meg is erősített). A kezelést követően vagy két esztendeig egy rövid újságcikk felfogó elolvasása gondot jelentett nekem, a korábban tehetségesként emlegetett történelemtanár-jelöltnek
– Évente-kétévente (legalább negyedszázadon át) – hónapokon keresztül – taknyom-nyálam csorgott, folyamatos kényszermozgásom volt (topogás, hajlongás, térdmozgatás stb.), olyan sok neuroleptikumot kaptam.
– Amikor 1997(!)-ben, első nagy rákmĹątétem után (komoly áttétet is eltávolítottak) munkahelyem, az OPNI egyik neurológiai osztályán kaptam posztoperatív gondozást, az egyik ápoló veréssel fenyegetődzött arra föl, hogy fejem fölé emeltem a mozgatható karomat (próbáltam kibújni pizsamámból, ugyanis előzően azt nem levéve zuhanyoztam, hogy lemossam magamról a rám lerakódottnak érzékelt sok szutykot, ragacsot – még mindig gyakran tört elő torkomból az ideiglenes sztómán át nyáladék, váladék).
Hosszasan sorolhatnám e lélektördelő eseteket (stigma, identifikációs zavar elmélyülése…), azonban hadd utaljak inkább a jegyzetekbe itt behelyezett két megjelent kapcsolódó írásomra.
Később, az OPNI terapeutájaként hasonló történésekkel találkoztam (az egyetlen különbség, hogy a rácsos ágy helyébe a kémiai kényszerzubbony lépett). Az engem, a mentálpedagógust felkereső betegek hihetőleg számoltak be pszichoterápiás ellátatlanságukról (ha meg kaptak ilyesmit, az olyasmi nyögvenyelős lehetett, mint amilyet nemegyszer én „élvezhettem” páciens koromban). A nagycsoportok vezetésének tehetségtelenségét munkatársként közvetlenül érzékelhettem.
Tantörténetként külön idejegyzem azt a négyszemközti „beszélgetést”, amelyet dr. Veér András főigazgató eltávolítását háromnegyed évvel követően, Füredi János professzor folytatott velem. A summázatot közreadom, hogy képet lehessen alkotni arról, miféle személyiségek szocializálták szakmailag a mostani pszichiáter generációkat.
A történet (nem konfabuláció).
Professzor úr 2002 decemberében – az OPNI pszichiátriai igazgatójaként – szólt nekem, hogy az új esztendő első munkanapján vár engem (megbeszélni további intézeti dolgaimat). Ezt ismert, megnyerő, „laza” stílusában kommunikálta. Ennél fogva csupa pozitív várakozással tekintettem a tárgyalás elé (sőt, konzultációnak prognosztizáltam, amelyhez előzetesen küldtem egy válogatást szakmai munkáimból). A megjelölt időpontban pontosan megjelentem. Kezdetben semmi nem tĹąnt gyanúsnak. A professzor kávéval kínált, megjegyezte, hogy mi már régóta ismerjük egymást (közbevetőleg: amikor a pártkórház pszichiátriai osztályát vezette, kényszer-átszállított páciensként eltöltöttem nála egy hónapot; ő és stábja pszichotikusnak diagnosztizáltak engem). Ekkortájt azonban rossz érzésem támadt, mivel kávémat szürcsölgetve körbeszemléltem egyébként nem nagy szobáját. Döbbenten észleltem, hogy mind a négy falat (az ablakfelület kivételével) professzor úrról készült fényképek borítják be (néhány száz). Mindegyik bekeretezve, s valamennyin egy-egy híres személy (a Pápa, ismert külföldi és hazai politikusok, üzletemberek, mĹąvészek stb., és – Füredi János…). Falszemlémmel jól cselekedtem, ugyanis hirtelen csattant: „Veér senki és semmi. Téged már nem véd senki. Ezt tudomásul kell venned.” Nem a tegezésen lepődtem meg, mert annak kölcsönösségéről már régebben gondoskodtam (viszolyogva a csendőr pertutól). Az indoklás egyszerĹąségét véltem furának. „Hát a munkám és a munkásságom nem véd?”, ágaskodott bennem. Majd előadta, hogy közös megegyezéssel (végkielégítés nélkül) és leszázalékolásom támogatása fejében távozzak az OPNI munkaerő-állományából. Erre némi, racionálisnak és tárgyszerĹąnek szánt – persze eredménytelen – érveléssel próbálkoztam: munkámat jól végeztem, teremtésemre, a mentálpedagógiára az OPNI betegei rászorulnak, továbbá könnyít a gyógyítók-gondozók terhein, fényezi az Intézetet. Ám így vágott közbe: „Nehogy azt hidd, Gyuri, hogy csak te találtál fel valamit a mentálpedagógiával. Mert én föltaláltam a terápiás közösséget. Úgy ám! És azt én el is terjesztettem az egész országban!” [A tájékozatlanabb olvasónak. Nem Dr. Füredi János leleménye a terápiás közösség, hanem azt külföldről hozta be – vö. ugyanilyen címen az Akadémiai Kiadónál megjelent kötetével.] Nos, ezek után mondja az angolosan fogalmazó magyar: „No comment.” Így hát nem távoztam angolosan, hanem további két évig védtem az általam létrehozott Mentálpedagógiai Gondozó és Módszertani-képzési Központ hadállásait. Miközben feletteseimnek rögzítettem, hogy nem kérek az OPNI támogatásából esetleges rokkantosításomhoz, majd szabályosan intézem, ha az elkerülhetetlenné válik (lett is még két rákmĹątétem és egyebek).
A fentiek alapján – nem csupán a szakirodalom jelentős részének hitelt adva – meggyőződésem, a pszichiátria a börtön és menedékhely jellegĹą funkcionálása nem szubjektív eltévelyedésekből táplálkozó jelenség (persze a szubjektumok minősége is számít), hanem társadalmi szerep, társadalmi rendeltetés. Lényegi, mégpedig strukturális eredetĹą történéseket szül, amelyek embertelenek, megalázóak. Gonosz dolgok. Nem az a kérdés tehát (Radó Ivánnak, de HJ-nak is irányzom), jó vagy rossz pszichiáter, hanem az, hogy milyen a pszichiátria RENDSZERE. Alkotmányosan rögzített tényleges parlamenti és civil kontroll szükséges felette (speciális eszközei és feladatai miatt legalább annyi kívülről jövő ellenőrző figyelmet üdvös lenne szentelni neki, mint a rendőrségnek!). Ezt munkáljuk ki, s ne a főpszichiáterek kegyét keressük. Ennek érdekében mozgalom szükséges, amelyet a pszichiátriai betegek önsegítő-önképviselő szervezetei hivatottak vezetni. Mindez a jóravaló pszichiátereknek is nagyon érdekük, hiszen ekként támadna igazi megbecsültségük a társadalomban és megszĹąnne szakmai önazonosságuk destabilitása.
Fejtegetéseim végéhez közeledve hadd méltatlankodjak, hogy se HJ, se más pszichiáter e fórumról, egy betĹąt se pazarolt fölpakolt írásaimra. Holott e válogatásnak egy darabja se pszichiátria-ellenes, mindegyik a reformot, a jobbítást szolgálja.
Azt a körülményt, hogy SZG írására ellenben felhorkantak, értem. Szakmai dolgozataimban – pro forma – én nem bíráltam, azok – úgymond – „csak konstruktívak” (persze – valójában – Szendiéi is mind azok). A szakmát érintő publicisztikáimat meg sokan úgy tekintik, hogy „Á, ezek csak a volt ápolt sérelmi megmozdulásai!” Azonban ezt nem publikusan merik megvallani. Hogyan is tehetnék, amikor saját neves kollégáik jegyezték, hogy munkásságom (amely önrehabilitálási és szakmai igényességem eredménye, és a sorstársaim hatékony – bizony, gyógyító! – segítését célozza) – tudományos minőségĹą. Pontosan az ilyen összefüggések okán kínosan ügyeltem arra, hogy ne tudjanak írásaimnak gravaminális jelleget tulajdonítani. Most viszont fontosabb ügyről van szó. A honi pszichiátria milyensége a tét. És mindazok élete, akik tárgyai (no meg alanyai…).
Feleletemet zárva szeretném nyomatékosan aláhúzni: köszönöm Harangozó Juditnak, hogy – még ha Szendi Gábor klin. pszichológussal való eszmeváltás apropóján is – nyílt sisakos vitába (egyáltalán vitába!) bocsátkozott velem. Megszegte hivatásrendje nondirektivitását. Köszönet érte. Bátor tett!
És ha valakinek írásos terjengősségeim után is rejtélyes az álláspontom, íme tömören. Az OPNI-t szét kellett zúzni (akkor is, ha a döntéshozók szakmai érvei hiteltelenek). Omladékain azonban új minőségĹą pszichiátria teremtendő – új módon. Továbbá: a reform, az ellátás ügyeit ne pártpolitikai harcok muníciójaként használjuk (mert ez, jelen honlapon is, szövegszerĹąen bizonyítható – történelemtanárként állítom).

 


Válasz erre
32

Fekete György

2009-10-06 04:08:39

Mivel "vitapartnerem" - hivatkozásaiban, minősitéseivel - igyekezte torzítani munkásságomat és sorsomat, ezért idemásolok az itt linken elérhető írásaimból - 2

http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=RIPORT0505&article=2005-0206-2207-17ANOE

FEKETE GYÖRGY RIPORTJA
Az álom

Kalitkám hossza nagyjából százkilencven centi, széltében nyolcvanöt-kilencven lehet, felfele meg százötven körül. A nekem kimért élettér. Igazából nem is az enyém, s még odú se, mert kívülről bármikor bárki feltépheti, beleegyezésem nélkül kinyithatja vagy rám zárhatja. Egy egér, egy pocok is több intimitással bír, hiszen járatukba csupán egyetlen irányból szabad a betekintés, akkor is külön megvilágítással. Engem ezzel szemben mindenhonnan és szüntelenül látni lehet. Felegyenesedni sem tudok benne, nemhogy lépni vagy járni. Általában kucorgok, s a külvilágra éhesen lesek ki a kötélnégyzetek keretein. Mi, betegek, Dzsudinak hívjuk (a népszerĹą tévésorozat csimpánz kedvence után) ezt a rémséget. A rácsos ágyat. A nyálam csurog, legalábbis folyton szivárog, a tárgyak megszokottan szilárd kontúrjai helyett inkább foltokat, elmosódó vagy egymásba vegyülő színeket és fakó arcokat érzékelek. A mozgást akadályozó térhiányt az ilyen-olyan pirulák és drazsék tĹązdelik tele. Ez utóbbiak a napokat harmadoló silbakok, már számukról és mázuk színéről tudom, reggel, dél vagy éppen este van-e. Ebbe a rendbe törnek be a kiszámíthatatlanság brutalitásával a legkülönfélébb injekciók (amelyekről, ha az ember makacsul érdeklődik, az ápolók, előbb vagy utóbb, odalöknek valami feleletet). Az összhatás rendkívüli izomgyengeség, amely ugyanakkor a végtagok, és általában a fő mozgatóizmok hihetetlen merevségével párosul. Ekként hát kétszer is meggondolom (a kifejezés pontatlan, tudniillik efféle bénaságban a szellem szintén lomha), hogy moccanjak-e akár. Ellenben bensőmben, mint az ugrásra készen duruzsoló alapjáratú motor, ott lapul a fenevad, az oroszlán, a tigris, akit (az emberállatot) nem pusztán a bezártsága dühíti, hanem az addig elszenvedett összes sérelme, becsapottsága és elárultsága.

A lakatot, amely a társaimat és az egész panoptikumot tőlem elhatároló rácsozat egyik oldalának tetején fityeg, mélységesen gyĹąlölöm. E szenvedélyes és soha nem szĹąnő ellenérzésemet azonban látszólagos közömbösséggel leplezem. Ellenben elég a személyzetnek egy pillanatnyi figyelmetlensége, s már bánhatják trehányságukat. A gyógyszerek előidézte parkinzonos melléktünetek ellenére a minutum tört része alatt odaágaskodom, s - hipp-hopp! - a lakat kiakasztva, a rács leugrasztva, a pizsamacsomó meg már gurul(na) a vágyott szabadságba. Ám ez az időnkénti ördöngös ügyesség és szemfülesség alig ellensúlyozza mozgásom esetlenségét és korlátozottságát, mert izmaim sok helyütt tényleg nagyon merevek, és ez számos következménnyel jár. Alig tudom az ételt lenyelni (gyakorta tömnek, akár egy libát), és a kaki kitolása is merő szenvedés. Amikor viszont néha megnyitják (nagy kegy!) áttetsző zárkámat, s kiülhetek ágyam szélére, társaim kedvenc szórakozásává lépek elő. Körbevesznek, tapogatnak. Behajlítják - hol egyik, hol másik - alkaromat (ketten egyszerre, ugyanis egy beteg fizikuma kevés ehhez), s nagyokat nevetnek, mikor az rugóként szabadul ki az így előidézett feszességbol. Velük kacagok, élvezem a "szabad-ülést" (majdnem olyan, mint a szabadulás!), szinte fürdök a kontaktusban. Ők beszélnek hozzám, én helyeslően bólogatok. (Mindez igen fontos, hiszen a Rácsban a kommunikációm - zömmel - a majmok makogása.) Többnyire ilyenkor szellőztetnek, s ha még a napsugár is becsókol, Isten tenyerén himbálom magam (értsd: gyógyszeres kényszermozgás, nyugtatóktól révült állapotban).

Most viszont látogatók érkeznek. A biztonságuk érdekében (is) ellenőrzött lelakatoltságban lapulok az őket megborzasztó fészekben. Szemem rájuk tapad. Apámat várom, kisgyermekkoromból feltámadt izgalommal és reménykedéssel. "No, vajon mit hoz? Lesz-e nála szénsavas szörp, jóféle sütemény vagy csokoládé? Mert a duma bizony kevés!" Ilyesmik kóvályognak a fejemben, a kölyökké lefokozott frissen végzett bölcsész, a jelesen diplomázott ifjú tanár agyában. Hajaj! A dicsőség forgandó, mert én, akit kiugróan éles eszĹą diáknak, professzorok reménységének tartottak, most - teljes biztonsággal - kizárólag a nevemet, a koromat és a nememet tudom. Ekkor, egyszer csak meglátok egy gyönyörĹą, feszes, fiatal nőt. Vádlija kemény, combján szétpattan a miniszoknya, bőre selymes és napbarnított. Hát még az emeltyĹąi! Mellén mintha ott se lenne az a vékony anyag. Egyszóval ez a jelenség bebilleg a kórszobánkba. S hová megy? Szemben velem, egy apámkorú, ágyán lazán heverésző betegtárshoz (a Dzsudi az én "kiváltságom"). A csaj lehajol, a pasas arcát smárolja. Ezt már nem bírom. Pizsamacsomó felmagasodik (helyénvalóbban kifejezve: felgörnyed), s úgy markolja a kötéldzsungelt, hogy ujjai belefehérednek. "Te rohadék! Te genyó! Te szemét fejes! Nem elég, hogy kint vezérigazgatóként szívod a becsületes emberek, a kiszolgáltatott melósok vérét, az állami pénzen bérelt kurvád ide is bepofátlankodik? Te buta káder!" Ilyen és további szebbnél szebb üdvözlésekkel rettentem megszeppent ártatlan alkoholista betegtársamat és a kissé túlzottan dekorált lányát. Persze az egész pár másodperc. Látogató el (kimenekül a kórteremből), ápolói különítmény be. Rács ki, én kushadok. Acélmarkok szorítanak. Szúrás. Néhány perc, és a gyönyörĹąséges érdektelenségben ringatózom. Mire megjön apa, szuperszelíd vagyok. Az újdonságnak számító kóla (még a régi, 2 dl-es kiszerelés) csudafinom, a sütit s a csokit csak úgy habzsolom. Az ingerszegénységet meg a váladékos szám utálatosságát enyhíti az édesség. Lelkemet örömmel tölti el, szájpadlásomról leoldja a lepedéket. Apára alig figyelek. Csak akkor jajdulok fel, akkor tör rám az elveszettség, a közelgő árvaság félelme, amikor búcsúzik. "Ne félj, kisfiam, holnap is eljövök!" Mintha a húsz év előtti buksim simogatná. "Ja, és elhoztam neked a mai újságot, ahogy kérted." S ezzel leteszi mellém az aznapi számot. Nagyon örülök, ugyanis aktuális politikai képzelgésem éppen az, hogy szerénységemet (magas helyről!) felkérték, beszéljek az egész magyar ifjúság nevében. Ezzel pedig kezdődik az új 56, a nagyon várt következő, de immár legyőzhetetlen forradalom. Ránézek a hírlapra, s mit látok szalagcímként a nyitóoldalon? "Holnap, március tizenötödikén, Fekete György frissen végzett tanár, nemrég még egyetemista, beszédet mond a Múzeum-kertben, az összes magyar ifjú nevében. Jöjjön el mindenki!" Nagy, öles betĹąkkel. Elönt a boldogság. "Nézd apa, nézd, hát akkor meggyógyulok, s kikerülök innen! Mégis elismerik a képességeimet! Meg a jóságomat!" Ujjongok. Apa gratulál és nyugtat. "Ha holnap jól akarsz szerepelni, kisfiam, most feküdj vissza szépen, és pihenj." Elfogadom. Még egy simítás, aztán Apa már nincs. Végignyúlok a fekhelyemen, Dzsudi kattan, s ez az egész hosszú-hosszú időre az elveszejtendő emlékek kútjába hullik...
Copyright 2005 Élet és Irodalom. 2005. febr. 4. (XLIX.évf. 5. sz.)

Nyugdíjazták…

1977 ősze: "dr. Veér András egyetemi tanársegéd" - fehér alapon fekete betĹąk egy zománclapon; jellegtelen hivatali névtábla, szokványajtón. "Itt a következő orvos" - nyugtázom magamnak, miközben már lendül a kezem, hogy kopogtassak. Bent félhomály, puritán, ablak nélküli piciny szoba. "Hisz ez egy lyuk!" - eszmélek a nyilvánvaló különbségre, amely a tekintélyes klinikai épület hatalmas boltozatai, sejthetően elegáns professzori rezidenciái és a szerény helyiség között húzódhat. "Hm, ez valami új leosztás!" - gondolom, mert eddig főorvosnál alább nemigen adta az értem majomszeretettel aggódó apám, mikor pszichiátert pszichiáter után kerített későpubertás lázadozásaim konformizálására. A neonvilágítás sápadtságában fiatalos, nálam azért jó tízessel idősebb férfi áll fel némi félszegséggel üdvözlésemre. "Tényleg érdekes egy figura!" - veszem alaposan szemügyre: nyúlánk alkat, bőre szinte tejfehér, az egész emberben fizikailag is megjelenik valamiféle vonzó, vélhetően szuperszellemi érzékenységből fakadó arisztokratizmus. Ugyanakkor ennek a csupa ideg, észleléssel teli valakinek kemény, határozott a kézfogása, elegánsan vékony teste ruganyosságot, erőt és erélyt sugároz. A szerkezet felett meg törékenyen ívelt koponya okos homlokkal, ám a lényeg, a korona - égnek meredő, sprőd, rövid haj. Kurta szálai célba veszik az eget, mint egy felfordított kefe. Humor és összerendezettség egyszerre - a külső egésze. Mindez egyszerĹą, de igényes civil öltözékkel, nem fehér köpennyel párosítva.
- Hogyan szólítsam? György, Gyuri, Fekete úr? - kérdi. Hangja nyugodt, gyógyírként simogatja az adok-kapokhoz szokott, agresszióra minden pillanatban kész, már veterán deviáns mivoltomat. A szavakat szelíden gördíti egymás után. Tekintete - ugyanakkor - merő figyelem. Szeme - kék (néha meg-meglobbanó kicsi lángocskákkal). Érzem, hogy most csak én - igen, végre, kizárólag én-én! - vagyok a másik embernek. Rám irányuló összpontosítása egyáltalán nem kontroll (mert bizony ehhez szoktam a Lipóton), hanem biztatás, támogatás. "Szeretet!" - tör fel agyonsajnált, össze-visszatiport lelkemben. Melegség önt el, csökken a szégyen, a feleslegesség terhe. "Hát mégis szükség lehet rám?" - oldódom.

Inferno (egy az összes közül - valahol félúton).
Nyolcvanas évek eleje: Sokadik öngyilkos szcénám után - egy belsőkerületi kórház Pesten, krízisintervenció. Már túl a gyomormosás cseppet sem felemelő élményén (úgy beszélnek az érintettel, mint aljadékkal, rongybábúként cibálják-lökik ide-oda stb.). Kőpadló, átható fertőtlenítőszag. Fejtől bokáig vászoning, gomb, madzag nélkül. Mezítláb. Cigaretta elvéve, kórterem lezárva, ablakokon rács. A küszöbnél állandóan ápoló, a börtönszolga. Vaságyak, kétes tisztaságú ágynemĹąvel. Közvetlenül nyíló WC, mocskos, ajtaja leszakítva lityeg (különben sem zárható). Hát innen pár óra elteltével csak a tényleg megátalkodottan halálvágyók nem kívánkoznak kifele. Nyolcan-tízen lehetünk, a telítettség ötvenszázalékos. Társaim legkülönbözőbb rendĹąek-rangúak. A csavargótól a megtévedt vagy kiborult kisemberig, a bĹąnözőtől a garabonciásig. Mellettem valaki az ágyához bilincselve. Borostás, hatalmas ember. Keze lapátnyi, válla-háta a szeneseké. Mégis részvéttel szól hozzám, vigasztal. Ugyan öcsém, lányból több is akad a kelleténél - dörmögi, s ad egy szál rágyújtani valót. A magamfajta ványadt értelmiségi (töritanárka) legfeljebb mimóza lehet itt. Viszont senki sorstárs nem bánt. Egyébként is, lipóti tapasztalataimból tudom, mindig a személyzetre kell ügyelnem, baj máshonnan nem érhet. Tudniillik a Főorvos Úr osztálya (Völgy u.) - kivétel. Én pedig megjártam a hadak útját a Nagy Házban, mielőtt a védettségébe kerültem. Elektrosokk, elmebetegnek porciózott gyógyszerelés, hálós ágy. Szadista, verekedős kórházi SS-ek, képmutató, látszatkedves orvosnők. Az ún. pszichoterápia kényszeredett idomítási kísérletezés, nem nevelés vagy fejlesztés. Bolondként viszont egyként dekkol köztük állítólagos rákosista politikai ügyész és 56-os felkelő. Tanulhatok valamikori illegális kommunistától (aki volt pártja kérlelhetetlen ostorozójává vált) és zseniális TV-dramaturgtól. De szerencsére - számomra - ez a múlt. A Főorvos Úr betege vagyok. Aki már főigazgató-helyettes, s egyszer főfőnöknek is kinevezik. És akkor az egész Lipót egy nagy Völgy utca lesz. Ahol gyógyítják - s nem bántják azokat, akiknek nehéz a föld sója.

2002. február: Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben dolgozom. Az egykori páciens vezető mentálpedagógus. Hivatásomat magam fundáltam ki, s az utóbbi tíz évben publikáltam vagy harminc szakmai közleményben. E - tudományt - továbbképzésként - akkreditálta az oktatási miniszter (két esztendeje). Számos tanfolyamot, tréninget tartottam. Igyekeztem átadni (diplomás és derékhad személyzetnek egyaránt), a szubdiszciplínai ismeretek mellett azt is, ami még betegként ivódott belém. Mindehhez kreálhattam egy módszertani-képző egységet a Házban. Egyelőre egyszemélyeset. A Lipót mentálpedagógiai gondozóját. Állítólag eredeti dolgok is előfordulnak ebben a "felnőttnövelésben". Veér doktor már valóban a főnököm volt. Nélküle meg se születik ez az egész. Ahogy én se szülöm magam újjá. Hanem ott pusztulok, a darálóban. És a rákon sem kerekedem felül (mert - időközben - ezt is megszagoltam). Meg a tüdőembóliát s a trombózist sem győzöm le. Nem is beszélve a szinte baráti ragaszkodással jelentkező gerinckínjaimról. Ötvenes öreglegény lettem. De őt, Veér Andrást nem felejtem. Mostanában sok kritikát és részvétnyilvánítást kap. Mert nyugdíjazták - erővel. Rebesgetik - a politikai ambíciói miatt. Nem tudom, milyen politikus lesz. Egyet tudok. Kiemelkedően jó emberminőségĹą orvost és valóban reformer (manapság így is mondják: innovatív) vezetőt ismertem meg benne. (A korrektség érdekében jegyzem még: életem során volt további két-három mesterem/mesternőm. Róluk nem most morális kötelesség írnom.)
Fekete György mentálpedagógus
MEGJELENT: Magyar Hírlap, 2002. február 9.
 


Válasz erre
33

Fekete György

2009-10-06 04:11:34

Mivel "vitapartnerem" (Károly Bence háziorvos) - hivatkozásaiban, minősitéseivel - igyekezte torzítani munkásságomat és sorsomat, ezért idemásolok az itt linken elérhető írásaimból - 3

Népszabadság • Fórum • 2008. május 24. [Olvasói levelek]
http://www.nol.hu/cikk/492940/

A professzor füllent

A Nap-kelte, 2008. április 25-i adásában (http://www.mtv.hu/videotar/?id=22069) a szakma egyik véleményformáló alakja, Füredi János azt mondta, hogy a Lipóton 1968-tól nem volt zárt osztály.
Füredi professzor ezzel a valótlan állítással megsértette a Lipótban egykoron megalázott betegeket, no meg a bezárás ellen korábban is tiltakozó tisztességes és kreatív munkatársakat. Én konkrétan 1974-ben, 1975-ben és 1976-ban páciensként olyan osztályokon (is) voltam, amelyeket felosztottak egy hátsó, az ápolók által kulccsal zárt és egy úgymond nyitott, elülső részre (ahonnan ún. sétacédulával - melyet külön kegyként osztogattak! - lehetett kimenni, de nem az utcára, hanem a Lipót parkjába, illetve a büfébe délelőtt vagy délután két-két órára). Az elülső rész normál kórtermeket jelentett, már kellően lenyugtatott betegekkel, akik intézeti létüket a hátsó rész kizárólag hálós ágyakkal megpakolt börtöntermeiben kezdték. Nem egy férfiápoló a cipőjébe dugva kést hordott. Akkoriban a személyzet még vert, többek között engem is. Még 2000 után is, amíg csak létezett fekvőbeteg-ellátás, általános volt a pszichiátriai osztályok elülső-hátulsó részre való felosztása, igaz, már nem rácsos ágyakat, csak "kémiai kényszerzubbonyt" alkalmaztak. A hatalmaskodást, a betegek megtörését az intézet munkatársaként is érzékeltem. Sajnos olyan pszichiáterek és pszichológusok is akadtak, akik a beteget lenézték, magukat a laikusok előtt kritizálhatatlannak tekintették.
Fekete György mentálpedagógus
 


Válasz erre
34

Károly Bence Dr.

2009-10-06 08:38:02

Tisztelt Fekete Úr!

 

1. Én nem írtam, hogy Ön a pályázati pénzt a saját vagyonosodására fordította, de ön rögtön leírta, hogy nem arra fordította, tehát lehet, hogy mégis... Vagy megint eltorzítva látja a valóságot, olvasson utána, hogy írtam-e olyat, hogy "lenyúlta" a pénzt... Ez olyasmi, mint a "Füredis" történetek és azok valóságtartalma.

2. Ön saját magát idézi a Népszabadság Online-ból...Azért ezt már engedje meg, hogy ne tekintsem pártatlan hozzászólásnak. Nem a Népszabadság miatt, hanem, Ön a saját olvasói levelét idézi, ami önmagában vicces :)

3. Azt ígérte nem válaszol, amíg nem kérek bocsánatot...

4. Tisztelvén az Ön munkásságát, még egyszer felhívom figyelmét, arra a stílusra, amit Ön a magyar pszichiátria jelenlegi vezetőivel szemben megenged magának. Lehet, hogy Önt méltánytalanságon érték, de betegek tízezrei köszönhetik gyógyulásukat, állapotuk javulását a magyar pszichiátriának. Egyéni sérelmei csak azokat a harcostársait érdeklik, akiknek célja zavart kelteni egy mĹąködő (hogy jól vagy rosszul, arról lehet vitázni, de mindenképpen mĹąködő és napi szinten segítő) rendszer mindennapjaiban.

Szép, nyugalmas napot kívánva Önnek:

 

Károly Bence Dr


Válasz erre
35

Fekete György

2009-10-07 10:15:21

Következő írásom konkrétan nem a fenti bejegyzésre válasz.


Válasz erre
36

Fekete György

2009-10-07 10:37:20

Akció és reakció
Fekete György

Hatás és ellenhatás. Ősrégi megfigyelés a tudományban. Ismét ráeszméltem, e jelenség termékenységét magam is hányszor, de hányszor átéltem. Íme megint. Hiszen éppen itt, e honlapon (www.lefnet.hu – internetes mentálhigiénés interaktív orgánum), ahová lelkületben örökké naiv tenni akarásommal a közjóért (na legyen, elismerem, egybeesik némi kárpótlás-elégtétel utáni sóvárgásommal…), kaptam (kiváltottam?) olyan – zömmel bojkottszerĹą némaságba burkolódzó, sőt egy ágens felől meg toporzékoló aktivitással – nemtelen ellenállást, illetve támadást, amely – mint annyiszor – újra megszikráztatta korosodó agysejtjeimet.

A fő kérdések, amelyekkel becsapódtam (én, a önjelölt üstökös). Hogyan is zajlott teremtésemnek, a mentálpedagógiának (a felnőttek felnőtté növelésének) kiĹązetése a Lipótról? Kik és miféle szerepet játszottak benne? Mi motiválta őket? Összeáll a kép. Az „itt és most” átélt fájdalmak, keservek, a prófétáskodást éhes kóbor kutyaként körbe-körbeköröző szándékos értetlenség (mit akar ez már megint?), avagy az alig palástolt gyĹąlölet (nem közvetlenül kimutatott, mert értelmiségi a terep!), mind-mind elém pakolják az eltemetni próbált emlékeket. Ezek úgy nyomulnak föl, taszigálják, tolják-vonják egymást, hogy felesleges kinyitnom azt rengeteg porosodó iratcsomót, munkaaktát, amelyet a MĹąintézetből volt kiakolbólításkor állami finanszírozással és szervezéssel velem egyetemben fuvaroztak haza, ide a hatvanhoz közelítő öreglegénységem odújába. (Jóakaróknak: valamikori – fölöttem utolszor regnáló – főnökeimtől hivatalos papírt őrzök, miszerint semmilyen természetĹą követelésük nincs velem szemben…)

Elmondom hát a történetet. Tanulságos és hitem szerint előrevivő a honi pszichiátria konszolidálása szempontjából. Nevet kizárólag egyet említek (egyrészt a személy közrejátszásának informális és formális súlya miatt, másrészt korábban, ilyen-olyan okból, több ízben ráböktem nyilvánosan – prof. Füredi János, a magyar pszichiátria élő emblematikus figuráinak egyike), a többi vétkes magára ismerhet (az ő nevüket a személyeskedés blokkolásaként nem fedem föl) – nem egy közülük tagja jelen reformtömörülésünknek.

A mentálpedagógia szomorú végjátékának taglalásához elkerülhetetlen mesélnem a kezdetekről. A múltról, amelynek „feneketlen kútjából” előmászott ez a nem keveseknek utálatos, illetve kényelmetlen emberszabadító – és emberszabású – fortélyképződmény (ki hogyan kívánja, úgy érti: produktumomra és/vagy rám). Visszaereszkedek két-három évtizedet.
Az elmebetegeknek rendszeresített pendelyszerĹą kórházi hálóingben (tudják, az a madzagos, amelyről viszont a bogozó szálakat lekoptatta a számtalan alkalmú fertőtlenítő mosás), major tranquillansokkal (az elcsendesítés tüzérségi nagyágyúi az elmegyógyászatban) elbódított betegként is maradt valamennyi intelligenciámból és ifjú tanárként birtokolt elemző-általánosító gondolkodási képességemből. Így már akkor számos velem esett történést úgy tárolhattam el, hogy azok – később – a mentálpedagógia konstruálásakor segítségemre lehettek (lásd az e weben is olvasható írásom az Élet és Irodalomból, Az álom címen). Még inkább érvényes a megállapítás az ún. nyílt osztályokon töltött éveimre. Páciensként végigviharzott rajtam-felettem a magyar pszichiátria első (és ez ideig utolsó) reformkorszaka, az open door rendszer diadala. A frissen megalakított nagy- és kiscsoportok ügyefogyottsága, vezetőik tapasztalatlansága és nem ritka készségtelensége vagy képességhiánya párosult az elhagyni próbált konzervativizmus, a hagyományosnak számító elmeorvoslás beidegződéseivel. Nem csupán a maradiságot védő vén csontokban megtestesülve (az érdemesebb korú ápolókban-nővérekben és nem egy főorvosban), hanem feszengésre kényszerítve a változást kívánó gyógyítókban-gondozókban is, akik még csak keresték a rájuk illő új ruhát. De már átlépte a küszöböt az új pszichiáteri csapat, Juhász Pál (és a többi formátumos, valódi szakmai nagyság: Szinetárt, Pertorinit, Böszörményit hallottam emlegetni) tanítványai. Köztük az ember-felemelő pszichiátria lázálmától tényleg vezéreltek (idősebbekből Avar Pál, Levendel László, fiatalabbakból , Gerevich József, Funk Sándor, Veér András), meg már akkor – a megnyerő kommunikációs külső mögött – ridegen karrierépítők (pl. Füredi János), s a józanságot a ki nem dobott lelkiismeretük fölé helyezők (pl. Buda Béla). És minden bizonnyal számosan akadnak még erre vagy arra csoportosíthatók, én róluk tudok érdemben, másokról nincs elegendő akkori személyes tapasztalásom (pl. Gaszner). Természetesen munkálkodott a derékhad is, soraikban a jóra igyekvők, akik azonban – pláne, hogy hierarchikus feltörekvést nem áhítottak – szelíden kapituláltak a rendre előálló rémségek, lelket meggyötrő beavatkozások kényszere előtt (Farkasfalvi Klára , Horánszky Kornélia, Liziczai Etel). Az általános és a napi légkör nekem, a mindent – ráadásul tüstént, nyomban – értékelő, emancipációját követelő felnőttkamasz betegnek a rettenetet jelentette (a negatívumokra utalok az e honlapon keletkezett Feleletemben, a pozitívakra és a negatívakra és mindkettőre pedig az ugyancsak ide kéredzkedett két publikált emlékezésemben – Nyugdíjazták, A gyógyítottak nevében). Pollner osztálya a legszörnyĹąbbet cselekedte velem, ott vertek meg nagyon és többször (a veséimet ütötték módszeresen), Füredié meg (a Pártkórházban) technokrata rafinériája miatt képviselt egyfajta „túlsteril”, túlmĹąvi jelleget számomra. Kardos Györgyben pedig az őszintén segíteni akaró zsarnokot ismertem meg, nála üldögéltem a vödörbe hányó alkoholisták látszatbrancsában, és szívtam magamba a „robbantások” apokaliptikus látványát – averziós kezelés. Nos ezt a mérhetetlenül színes élményanyagot absztraháltam utóbb, Veér András tanítványszerĹą pácienseként és végül, Avar Pál kliens-tanítványaként (a legvégén asszisztenseként!).

A fenti hosszú kitérővel jeleztem, hogy – az időközben informálisan (mestereimtől és a magam tanári igyekezetéből) elsajátított szakismereteim mellett – hatalmas „élő anyagból” is építkezett az én mentálpedagógiai tréningrendszerem és mentálpedagógusi mĹąködésem. Ennél fogva nem érthetetlen, hogy eredményesen intenzív kezelő praxisom (számos dekurzust és magam készítette oktatási segédanyagot – sőt egy általam produkált „tankönyvet” is! – őrzök) és képzéseim (róluk tréningjegyzetek, előadásszövegek és –vázlatok, tematikák, szervezési-vezetési kalauzok, organogrammok, költségtervezetek és –elszámolások sokasága tanúskodik dokumentációmban) mérhetetlen irigységet és méltatlankodást váltott ki Fürediből és nem kevés főorvosból – a hátam mögött. Mert Veér páratlan ügyességgel és emberséggel (elkötelezettségével a rehabilitáció iránt) blokkolta, elterelte a kiiktatásomra lapuló nyílt ellenségeskedést.

Visszatekintve, „opponenseimet” sajnálom is. Tudniillik humor szintén betelepedett az egészbe. Hiszen szegényeknek illedelmes képet kellett vágniuk, amikor ciklikus ismétlődéssel felkerestem őket az éppen új publikációimmal és tervezeteimmel hónom alatt, hogy tomboló ötven körüli idealizmusommal felajánljam számukra témám és személyem együttmĹąködését. (S előtte főigazgatói levelekkel kértem, hogy – „konzultációinkhoz” – stábjuk jelenlétét biztosítsák az osztályvezető főorvosok…) Csoda-e akkor, hogy Veér András kirúgását és elárultatását követően (az Intézet főorvosi karából kilencen nyújtottak be pályázatot a posztjára), olyan erővel és természetességgel szakadt föl kényszerĹą kimosolygásom álarca, mint ahogyan a túlerőbe jutott ár elsöpri a gátakat? Egyébként is, mit képzel ez a beteg? – hörögtek nem kevesen. Radikálisan, rapidan „kezel” (!), térítésmentes terapeutatréningeket biztosít. Rácáfolva egy csomó szakmai hókuszpókuszra, misztifikációra („nem lehet megbirkózni a tréningezők negatív indulatáttételeivel, csak amennyiben fizetnek! – meg ez a teljes földkerekségen így van…”). Hát mivé lesz a világ? – heveskedtek nem kevesen az új főigazgatónál, a számomra Bitorlónál. Először Füredi produkálta magát. Követte a lélektanászok új vezető üdvöskéje, de ő hamar belátta, izzadságos dolog ellenem pontokat szereznie. Azt azért persze megtette, hogy egy főiskola oktatási főigazgató-helyettesétől nekem írott levelet (fogadjak hallgatóikból gyakorlatra!) - tudtom nélkül - önkényesen magához vette (holott a Bitorló nekem már kiszignálta), s addig kotlott rajta, amíg aktualitását elvesztette. Aztán egy olyan osztályvezető főorvos nyomott volna szamárpadba. Integrálván szakmai egységemet kórházi osztályába, engem – fütyülve munkatevékenységem immár országos és összintézeti vonzataira, kapcsolódásaira, kihívásaira – mindennapi osztályos csuklógyakorlatainak végzésére kötelezett volna (az eléggé tehetségtelenül, de főleg unalmasan vezetett reggeli nagycsoportjain, a részemre diszfunkcionális nagyvizites maratonikon való folyamatos részvétel kötelezettségével). Szellememet az ilyen őrjöngő procedúrái a hatalomnak mindig tiltakozásra sarkalták, érezvén a gondolathóhérság, az akarat-elzsibbasztás veszedelmét. Ám az akció-reakció ekkor is megmentett a totális vereség benyomásától. Tanulmányom jelent meg a Psychiatria Hungaricaban, mentálpedagógiai egységem modellszerĹą mĹąködtetését – analizáló bemutatással – szorgalmazva.

Hiába köteleztek arra (kizárólag engem az egész OPNI-ban), hogy jelenjek meg elmeorvosi szakértővizsgálaton (egészségügyi kiskönyvem megújítandó), és ezt már lezsírozták Tringer Lászlóval (régen nála is feküdtem…), kicseleztem ötletüket. „Egyébként is”, érveltem (amellett, hogy elfogadtattam velük Veér András esetleges szakértését), „pszichiátriai eseményem már legalább húsz éve nincs, akkor meg minek? Ellenben hét esztendeje távolítottak el áttétes rákdaganatot belőlem, mi végre nem igényelnek külön onkológiai kontrollt is?”

Külön bekezdést megér a témámra szintén érvényes „akkreditációs” követelményhez illeszkedésem. Hová adjam be? Az egészségügy teljes spektrumában alkalmazandó (intra- és extramurálisan egyaránt), a pszichiátria eszközeként. Viszont nem pszichiátria, hanem mentálpedagógia. A pszichiátriai szakmai kollégium tehát kiesik. Ám nem lehet andragógia se, mert klinikum. Gyógypedagógia se, hiszen felnőtteket és adoleszcenseket céloz meg. Pszichoterápiásan se megy befogása (még ha funkcionálisan az is), tudniillik andreutákat (a jövőben mentálpedagógusokat) képez. Tovább. Ki, kik előtt vizsgázzak, hol szerezzek mentálpedagógus diplomát (a történelemtanári és az OPNI által elismert informális végzettségeimet megfejelve). Hát én vagyok a legelső mentálpedagógus! – itthon és a nagyvilágban. Berne nem teljesített tranzakcióanalitikus kiképzést (nem fogadták be a pszichoanalitikusok, így megcsinálta a saját tudományát), és egy csomó hasonlóság (Marx nem végzett marxista egyetemet, Tolsztoj, ha megfeszül se tolsztojánus, Lukács nem lukácsista stb.). Ám ők csak reklamálták újra meg újra a mentálpedagógusi oklevelet tőlem. Segítségemre sietett egy jogszabály: kiemelkedő munkásság könyvelhető szakmailag adekvát végzettségnek. Végül a szaktárca és az OEP meg az ÁNTSZ is hozzájárultak, hogy a Mentálpedagógia Gondozó és Módszertani Központ (az OPNI kebelében) legitimálva, az én mĹąködtetésemmel és pontszerzően betegeket láthasson el. Szabályosan engedték meg, előzőleg beterjesztettem hozzájuk a nagykönyvek szerint kidolgozott protokollomat. Azt hiszem, a sikerrel telt be a pohár. A győzelem vereség lőn. Felmondtak.

Az akció és reakció – eszerint – nem feltétlenül, pontosabban nem mindenkor konstruktív kimenetelĹą jelenség. Bízom azonban, hogy most jóra vezet. Elvégre kicsikarta belőlem ezt a részben szubjektív, részben objektivitásra és szakmaiságra törekvő visszaemlékező-elemző írást, amellyel szeretném szolgálni:
1/ a Lelki Egészség Fórumának (az írásom elején megnevezett www.lefnet.hu) nemes tevékenységét;
2/ a pszichiáter- és pszichoterapeuta képzést;
3/ a önsegítő betegszervezetek izmosodását és szuverénebbé válását.
Mindezek érdekében minden bírálatot köszönnék. Ellenem tisztátalanul ágálást viszont nem igényelnék, mert annyira megcsúfolná hivatásainkat (itt tömörültünk ápolók, asszisztensek, gyógypedagógusok, mentálhigiénikusok, orvosok, pszichológusok, szociális munkások, tanárok stb.), hogy az mindannyiunkra árnyékot vetne… Ezért hát, ha bárki érzékenységét bántottam, azért – bár emlékeimet nem törlöm és megállapításaim mellett valószínĹąleg kitartok – előre elnézést kérek. Jó magam tényleg csak olyankor érintettem negatívan személyeket, ha írásom tárgyának kritikai taglalása involválta.
 


Válasz erre
37

Fekete György

2009-10-07 11:19:45

Kijavítottam néhány, sajnálatosan bennemaradt kontextuálisan zavaró elütést, eltördelést.

 

Akció és reakció
Fekete György

Hatás és ellenhatás. Ősrégi megfigyelés a tudományban. Ismét ráeszméltem, e jelenség termékenységét magam is hányszor, de hányszor átéltem. Íme megint. Hiszen éppen itt, e honlapon (www.lefnet.hu – internetes mentálhigiénés interaktív orgánum), ahová lelkületben örökké naiv tenni akarásommal a közjóért (na legyen, elismerem, egybeesik némi kárpótlás-elégtétel utáni sóvárgásommal…) kaptam (kiváltottam?) olyan – zömmel bojkottszerĹą, némaságba burkolódzó, sőt egy ágens felől toporzékoló aktivitással – nemtelen ellenállást, illetve támadást, amely – mint annyiszor – újra megszikráztatta korosodó agysejtjeimet.

A fő kérdések, amelyekkel becsapódtam (én, az önjelölt üstökös). Hogyan is zajlott teremtésemnek, a mentálpedagógiának (a felnőttek felnőtté növelésének) kiĹązetése a Lipótról? Kik és miféle szerepet játszottak benne? Mi motiválta őket? Összeáll a kép. Az „itt és most” átélt fájdalmak, keservek, a prófétáskodást éhes kóbor kutyaként körbe-körbeköröző szándékos értetlenség („mit akar ez már megint?”), avagy az alig palástolt gyĹąlölet (nem közvetlenül kimutatott, mert értelmiségi a terep!), mind-mind elém pakolják az eltemetni próbált emlékeket. Ezek úgy nyomulnak föl, taszigálják, tolják-vonják egymást, hogy felesleges kinyitnom azt rengeteg porosodó iratcsomót, munkaaktát, amelyet a MĹąintézetből volt kiakolbólításkor állami finanszírozással és szervezéssel velem egyetemben fuvaroztak haza, ide a hatvanhoz közelítő öreglegénységem odújába. (Jóakaróknak: valamikori – fölöttem utolszor regnáló – főnökeimtől hivatalos papírt őrzök, miszerint semmilyen természetĹą követelésük nincs velem szemben…)

Elmondom hát a történetet. Tanulságos és hitem szerint előrevivő a honi pszichiátria konszolidálása szempontjából. Nevet kizárólag egyet említek (egyrészt a személy közrejátszásának informális és formális súlya miatt, másrészt korábban, ilyen-olyan okból, több ízben ráböktem nyilvánosan – prof. Füredi János, a magyar pszichiátria élő emblematikus figuráinak egyike), a többi vétkes magára ismerhet (az ő nevüket a személyeskedés blokkolásaként nem fedem föl) – nem egy közülük tagja jelen reformtömörülésünknek.

A mentálpedagógia szomorú végjátékának taglalásához elkerülhetetlen mesélnem a kezdetekről. A múltról, amelynek „feneketlen kútjából” előmászott ez a nem keveseknek utálatos, illetve kényelmetlen emberszabadító – és emberszabású – fortélyképződmény (ki hogyan kívánja, úgy érti: produktumomra és/vagy rám). Visszaereszkedek két-három évtizedet.

Az elmebetegeknek rendszeresített pendelyszerĹą kórházi hálóingben (tudják, az a madzagos, amelyről viszont a bogozó szálakat lekoptatta a számtalan alkalmú fertőtlenítő mosás), major tranquillansokkal (az elcsendesítés tüzérségi nagyágyúi az elmegyógyászatban) elbódított betegként is maradt valamennyi intelligenciámból és ifjú tanárként birtokolt elemző-általánosító gondolkodási képességemből. Így már akkor számos velem esett történést úgy tárolhattam el, hogy azok – később – a mentálpedagógia konstruálásakor segítségemre lehettek (lásd az e weben is olvasható írásom az Élet és Irodalomból, Az álom címen). Még inkább érvényes a megállapítás az ún. nyílt osztályokon töltött éveimre. Páciensként végigviharzott rajtam-felettem a magyar pszichiátria első (és ez ideig utolsó) reformkorszaka, az open door rendszer diadala. A frissen megalakított nagy- és kiscsoportok ügyefogyottsága, vezetőik tapasztalatlansága és nem ritka készségtelensége vagy képességhiánya párosult az elhagyni próbált konzervativizmus, a hagyományosnak számító elmeorvoslás beidegződéseivel. Nem csupán a maradiságot védő vén csontokban megtestesülve (az érdemesebb korú ápolókban-nővérekben és nem egy főorvosban), hanem a feszengésre kényszerített, változni kívánó gyógyítókban-gondozókban is, akik még csak keresték a rájuk illő új ruhát. De már átlépte a küszöböt az új pszichiáteri csapat, Juhász Pál (és a többi formátumos, valódi szakmai nagyság: Szinetárt, Pertorinit, Böszörményit hallottam emlegetni) tanítványai. Köztük az ember-felemelő pszichiátria lázálmától tényleg vezéreltek (idősebbekből Avar Pál, Levendel László, fiatalabbakból , Gerevich József, Funk Sándor, Veér András), meg már akkor – a megnyerő kommunikációs külső mögött – ridegen karrierépítők (pl. Füredi János), s a józanságot a ki nem dobott lelkiismeretük fölé helyezők (pl. Buda Béla). És minden bizonnyal számosan akadnak még erre vagy arra csoportosíthatók, én róluk tudok érdemben, másokról nincs elegendő akkori személyes tapasztalásom (pl. Gaszner). Természetesen munkálkodott a derékhad is, soraikban a jóra igyekvők, akik azonban – pláne, hogy hierarchikus feltörekvést nem áhítottak – szelíden kapituláltak a rendre előálló rémségek, lelket meggyötrő beavatkozások kényszere előtt (Farkasfalvi Klára, Horánszky Kornélia, Liziczai Etel). Az általános és a napi légkör nekem, a mindent – ráadásul tüstént, nyomban – értékelő, emancipációját követelő felnőttkamasz betegnek a rettenetet jelentette (a negatívumokra utalok az e honlapon keletkezett Feleletemben, a pozitívakra és a negatívakra és mindkettőre pedig az ugyancsak ide kéredzkedett két publikált emlékezésemben – Nyugdíjazták, A gyógyítottak nevében). Pollner osztálya a legszörnyĹąbbet cselekedte velem, ott vertek meg nagyon és többször (a veséimet ütötték módszeresen), Füredié meg (a Pártkórházban) technokrata rafinériája miatt képviselt egyfajta „túlsteril”, túlmĹąvi jelleget számomra. Kardos Györgyben pedig az őszintén segíteni akaró zsarnokot ismertem meg, nála üldögéltem a vödörbe hányó alkoholisták látszatbrancsában, és szívtam magamba a „robbantások” apokaliptikus látványát – averziós kezelés. Nos ezt a mérhetetlenül színes élményanyagot absztraháltam utóbb, Veér András tanítványszerĹą pácienseként és végül, Avar Pál kliens-tanítványaként (a legvégén asszisztenseként!).

A fenti hosszú kitérővel jeleztem, hogy – az időközben informálisan (mestereimtől és a magam tanári igyekezetéből) elsajátított szakismereteim mellett – hatalmas „élő anyagból” is építkezett az én mentálpedagógiai tréningrendszerem és mentálpedagógusi mĹąködésem. Ennél fogva nem érthetetlen, hogy eredményesen intenzív kezelő praxisom (számos dekurzust és magam készítette oktatási segédanyagot – sőt egy általam produkált „tankönyvet” is! – őrzök) és képzéseim (róluk tréningjegyzetek, előadásszövegek és –vázlatok, tematikák, szervezési-vezetési kalauzok, organogrammok, költségtervezetek és –elszámolások sokasága tanúskodik dokumentációmban) mérhetetlen irigységet és méltatlankodást váltott ki Fürediből és nem kevés főorvosból – a hátam mögött. Mert Veér páratlan ügyességgel és emberséggel (elkötelezettségével a rehabilitáció iránt) blokkolta, elterelte a kiiktatásomra lapuló nyílt ellenségeskedést.

Visszatekintve, „opponenseimet” sajnálom is. Tudniillik humor szintén betelepedett az egészbe. Hiszen szegényeknek illedelmes képet kellett vágniuk, amikor ciklikus ismétlődéssel felkerestem őket az éppen új publikációimmal és tervezeteimmel hónom alatt, hogy tomboló ötven körüli idealizmusommal felajánljam számukra témám és személyem együttmĹąködését. (S előtte főigazgatói levelekkel kértem, hogy – „konzultációinkhoz” – stábjuk jelenlétét biztosítsák az osztályvezető főorvosok…) Csoda-e akkor, hogy Veér András kirúgását és elárultatását követően (az Intézet főorvosi karából kilencen nyújtottak be pályázatot a posztjára), olyan erővel és természetességgel szakadt föl kényszerĹą kimosolygásom álarca, mint ahogyan a túlerőbe jutott ár elsöpri a gátakat? Egyébként is, mit képzel ez a beteg? – hörögtek nem kevesen. Radikálisan, rapidan „kezel” (!), térítésmentes terapeutatréningeket biztosít. Rácáfolva egy csomó szakmai hókuszpókuszra, misztifikációra („nem lehet megbirkózni a tréningezők negatív indulatáttételeivel, csak amennyiben fizetnek! – meg ez a teljes földkerekségen így van…”). Hát mivé lesz a világ? – heveskedtek nem kevesen az új főigazgatónál, a számomra Bitorlónál. Először Füredi produkálta magát. Követte a lélektanászok új vezető üdvöskéje, de ő hamar belátta, izzadságos dolog ellenem pontokat szereznie. Azt azért persze megtette, hogy egy főiskola oktatási főigazgató-helyettesétől nekem írott levelet (fogadjak hallgatóikból gyakorlatra!) - tudtom nélkül - önkényesen magához vette (holott a Bitorló nekem már kiszignálta), s addig kotlott rajta, amíg aktualitását elvesztette. Aztán egy olyan osztályvezető főorvos nyomott volna szamárpadba. Integrálván szakmai egységemet kórházi osztályába, engem – fütyülve munkatevékenységem immár országos és összintézeti vonzataira, kapcsolódásaira, kihívásaira – mindennapi osztályos csuklógyakorlatainak végzésére kötelezett volna (az eléggé tehetségtelenül, de főleg unalmasan vezetett reggeli nagycsoportjain, a részemre diszfunkcionális nagyvizites maratonikon való folyamatos részvétel kötelezettségével). Szellememet az ilyen őrjöngő procedúrái a hatalomnak mindig tiltakozásra sarkalták, érezvén a gondolathóhérság, az akarat-elzsibbasztás veszedelmét. Ám az akció-reakció ekkor is megmentett a totális vereség benyomásától. Tanulmányom jelent meg a Psychiatria Hungaricaban, mentálpedagógiai egységem modellszerĹą mĹąködtetését – analizáló bemutatással – szorgalmazva.

Hiába köteleztek arra (kizárólag engem az egész OPNI-ban), hogy jelenjek meg elmeorvosi szakértővizsgálaton (egészségügyi kiskönyvem megújítandó), és ezt már lezsírozták Tringer Lászlóval (régen nála is feküdtem…), kicseleztem ötletüket. „Egyébként is”, érveltem (amellett, hogy elfogadtattam velük Veér András esetleges szakértését), „pszichiátriai eseményem már legalább húsz éve nincs, akkor meg minek? Ellenben hét esztendeje távolítottak el áttétes rákdaganatot belőlem, mi végre nem igényelnek külön onkológiai kontrollt is?”

Külön bekezdést megér a témámra szintén érvényes „akkreditációs” követelményhez illeszkedésem. Hová adjam be? Az egészségügy teljes spektrumában alkalmazandó (intra- és extramurálisan egyaránt), a pszichiátria eszközeként. Viszont nem pszichiátria, hanem mentálpedagógia. A pszichiátriai szakmai kollégium tehát kiesik. Ám nem lehet andragógia se, mert klinikum. Gyógypedagógia se, hiszen felnőtteket és adoleszcenseket céloz meg. Pszichoterápiásan se megy befogása (még ha funkcionálisan az is), tudniillik andreutákat (a jövőben mentálpedagógusokat) képez. Tovább. Ki, kik előtt vizsgázzak, hol szerezzek mentálpedagógus diplomát (a történelemtanári és az OPNI által elismert informális végzettségeimet megfejelve). Hát én vagyok a legelső mentálpedagógus! – itthon és a nagyvilágban. Berne nem teljesített tranzakcióanalitikus kiképzést (nem fogadták be a pszichoanalitikusok, így megcsinálta a saját tudományát), és egy csomó hasonlóság (Marx nem végzett marxista egyetemet, Tolsztoj, ha megfeszül se tolsztojánus, Lukács nem lukácsista stb.). Ám ők csak reklamálták újra meg újra a mentálpedagógusi oklevelet tőlem. Segítségemre sietett egy jogszabály: kiemelkedő munkásság könyvelhető szakmailag adekvát végzettségnek. Végül a szaktárca és az OEP meg az ÁNTSZ is hozzájárultak, hogy a Mentálpedagógia Gondozó és Módszertani Központ (az OPNI kebelében) legitimálva, az én mĹąködtetésemmel és pontszerzően betegeket láthasson el. Szabályosan engedték meg, előzőleg beterjesztettem hozzájuk a nagykönyvek szerint kidolgozott protokollomat. Azt hiszem, a sikerrel telt be a pohár. A győzelem vereség lőn. Felmondtak.

Az akció és reakció – eszerint – nem feltétlenül, pontosabban nem mindenkor konstruktív kimenetelĹą jelenség. Bízom azonban, hogy most jóra vezet. Elvégre kicsikarta belőlem ezt a részben szubjektív, részben objektivitásra és szakmaiságra törekvő visszaemlékező-elemző írást, amellyel szeretném szolgálni:
1/ a Lelki Egészség Fórumának (az írásom elején megnevezett www.lefnet.hu) nemes tevékenységét;
2/ a pszichiáter- és pszichoterapeuta képzést;
3/ a önsegítő betegszervezetek izmosodását és szuverénebbé válását.
Mindezek érdekében minden bírálatot köszönnék. Ellenem tisztátalanul ágálást viszont nem igényelnék, mert annyira megcsúfolná hivatásainkat (itt tömörülünk ápolók, asszisztensek, gyógypedagógusok, mentálhigiénikusok, orvosok, pszichológusok, szociális munkások, tanárok stb.), hogy az mindannyiunkra árnyékot vetne… Ezért hát, ha bárki érzékenységét bántottam, azért – bár emlékeimet nem törlöm és megállapításaim mellett valószínĹąleg kitartok – előre elnézést kérek. Jó magam tényleg csak olyankor érintettem negatívan személyeket, ha írásom tárgyának kritikai taglalása involválta.
 


Válasz erre
38

Fekete György

2009-10-07 11:22:35

Ilyen "soványan" viszont olvashatatlan. Ha nem sikerül (pedig egy kalickát most kihagyok), kérem az operátor szíves segítségét. Köszönöm.


Válasz erre
39

Fekete György

2009-10-07 11:26:28

Akkor ez az érvényes, kérem szépen, ha megoldható,  EZT AZ UTOLSÓ VÁLTOZATOT egy szélesebb, ennél fogva olvashatóbb "kalickába" áthelyezni. Előre is köszönöm.

 

Akció és reakció
Fekete György

Hatás és ellenhatás. Ősrégi megfigyelés a tudományban. Ismét ráeszméltem, e jelenség termékenységét magam is hányszor, de hányszor átéltem. Íme megint. Hiszen éppen itt, e honlapon (www.lefnet.hu – internetes mentálhigiénés interaktív orgánum), ahová lelkületben örökké naiv tenni akarásommal a közjóért (na legyen, elismerem, egybeesik némi kárpótlás-elégtétel utáni sóvárgásommal…), kaptam (kiváltottam?) olyan – zömmel bojkottszerĹą, némaságba burkolódzó, sőt egy ágens felől toporzékoló aktivitással – nemtelen ellenállást, illetve támadást, amely – mint annyiszor – újra megszikráztatta korosodó agysejtjeimet.

A fő kérdések, amelyekkel becsapódtam (én, az önjelölt üstökös). Hogyan is zajlott teremtésemnek, a mentálpedagógiának (a felnőttek felnőtté növelésének) kiĹązetése a Lipótról? Kik és miféle szerepet játszottak benne? Mi motiválta őket? Összeáll a kép. Az „itt és most” átélt fájdalmak, keservek, a prófétáskodást éhes kóbor kutyaként körbe-körbeköröző szándékos értetlenség („mit akar ez már megint?”), avagy az alig palástolt gyĹąlölet (nem közvetlenül kimutatott, mert értelmiségi a terep!), mind-mind elém pakolják az eltemetni próbált emlékeket. Ezek úgy nyomulnak föl, taszigálják, tolják-vonják egymást, hogy felesleges kinyitnom azt rengeteg porosodó iratcsomót, munkaaktát, amelyet a MĹąintézetből volt kiakolbólításkor állami finanszírozással és szervezéssel velem egyetemben fuvaroztak haza, ide a hatvanhoz közelítő öreglegénységem odújába. (Jóakaróknak: valamikori – fölöttem utolszor regnáló – főnökeimtől hivatalos papírt őrzök, miszerint semmilyen természetĹą követelésük nincs velem szemben…)

Elmondom hát a történetet. Tanulságos és hitem szerint előrevivő a honi pszichiátria konszolidálása szempontjából. Nevet kizárólag egyet említek (egyrészt a személy közrejátszásának informális és formális súlya miatt, másrészt korábban, ilyen-olyan okból, több ízben ráböktem nyilvánosan – prof. Füredi János, a magyar pszichiátria élő emblematikus figuráinak egyike), a többi vétkes magára ismerhet (az ő nevüket a személyeskedés blokkolásaként nem fedem föl) – nem egy közülük tagja jelen reformtömörülésünknek.

A mentálpedagógia szomorú végjátékának taglalásához elkerülhetetlen mesélnem a kezdetekről. A múltról, amelynek „feneketlen kútjából” előmászott ez a nem keveseknek utálatos, illetve kényelmetlen emberszabadító – és emberszabású – fortélyképződmény (ki hogyan kívánja, úgy érti: produktumomra és/vagy rám). Visszaereszkedek két-három évtizedet.

Az elmebetegeknek rendszeresített pendelyszerĹą kórházi hálóingben (tudják, az a madzagos, amelyről viszont a bogozó szálakat lekoptatta a számtalan alkalmú fertőtlenítő mosás), major tranquillansokkal (az elcsendesítés tüzérségi nagyágyúi az elmegyógyászatban) elbódított betegként is maradt valamennyi intelligenciámból és ifjú tanárként birtokolt elemző-általánosító gondolkodási képességemből. Így már akkor számos velem esett történést úgy tárolhattam el, hogy azok – később – a mentálpedagógia konstruálásakor segítségemre lehettek (lásd az e weben is olvasható írásom az Élet és Irodalomból, Az álom címen). Még inkább érvényes a megállapítás az ún. nyílt osztályokon töltött éveimre. Páciensként végigviharzott rajtam-felettem a magyar pszichiátria első (és ez ideig utolsó) reformkorszaka, az open door rendszer diadala. A frissen megalakított nagy- és kiscsoportok ügyefogyottsága, vezetőik tapasztalatlansága és nem ritka készségtelensége vagy képességhiánya párosult az elhagyni próbált konzervativizmus, a hagyományosnak számító elmeorvoslás beidegződéseivel. Nem csupán a maradiságot védő vén csontokban megtestesülve (az érdemesebb korú ápolókban-nővérekben és nem egy főorvosban), hanem a feszengésre kényszerített, változni kívánó gyógyítókban-gondozókban is, akik még csak keresték a rájuk illő új ruhát. De már átlépte a küszöböt az új pszichiáteri csapat, Juhász Pál (és a többi formátumos, valódi szakmai nagyság: Szinetárt, Pertorinit, Böszörményit hallottam emlegetni) tanítványai. Köztük az ember-felemelő pszichiátria lázálmától tényleg vezéreltek (idősebbekből Avar Pál, Levendel László, fiatalabbakból , Gerevich József, Funk Sándor, Veér András), meg már akkor – a megnyerő kommunikációs külső mögött – ridegen karrierépítők (pl. Füredi János), s a józanságot a ki nem dobott lelkiismeretük fölé helyezők (pl. Buda Béla). És minden bizonnyal számosan akadnak még erre vagy arra csoportosíthatók, én róluk tudok érdemben, másokról nincs elegendő akkori személyes tapasztalásom (pl. Gaszner). Természetesen munkálkodott a derékhad is, soraikban a jóra igyekvők, akik azonban – pláne, hogy hierarchikus feltörekvést nem áhítottak – szelíden kapituláltak a rendre előálló rémségek, lelket meggyötrő beavatkozások kényszere előtt (Farkasfalvi Klára, Horánszky Kornélia, Liziczai Etel). Az általános és a napi légkör nekem, a mindent – ráadásul tüstént, nyomban – értékelő, emancipációját követelő felnőttkamasz betegnek a rettenetet jelentette (a negatívumokra utalok az e honlapon keletkezett Feleletemben, a pozitívakra és a negatívakra és mindkettőre pedig az ugyancsak ide kéredzkedett két publikált emlékezésemben – Nyugdíjazták, A gyógyítottak nevében). Pollner osztálya a legszörnyĹąbbet cselekedte velem, ott vertek meg nagyon és többször (a veséimet ütötték módszeresen), Füredié meg (a Pártkórházban) technokrata rafinériája miatt képviselt egyfajta „túlsteril”, túlmĹąvi jelleget számomra. Kardos Györgyben pedig az őszintén segíteni akaró zsarnokot ismertem meg, nála üldögéltem a vödörbe hányó alkoholisták látszatbrancsában, és szívtam magamba a „robbantások” apokaliptikus látványát – averziós kezelés. Nos ezt a mérhetetlenül színes élményanyagot absztraháltam utóbb, Veér András tanítványszerĹą pácienseként és végül, Avar Pál kliens-tanítványaként (a legvégén asszisztenseként!).

A fenti hosszú kitérővel jeleztem, hogy – az időközben informálisan (mestereimtől és a magam tanári igyekezetéből) elsajátított szakismereteim mellett – hatalmas „élő anyagból” is építkezett az én mentálpedagógiai tréningrendszerem és mentálpedagógusi mĹąködésem. Ennél fogva nem érthetetlen, hogy eredményesen intenzív kezelő praxisom (számos dekurzust és magam készítette oktatási segédanyagot – sőt egy általam produkált „tankönyvet” is! – őrzök) és képzéseim (róluk tréningjegyzetek, előadásszövegek és –vázlatok, tematikák, szervezési-vezetési kalauzok, organogrammok, költségtervezetek és –elszámolások sokasága tanúskodik dokumentációmban) mérhetetlen irigységet és méltatlankodást váltott ki Fürediből és nem kevés főorvosból – a hátam mögött. Mert Veér páratlan ügyességgel és emberséggel (elkötelezettségével a rehabilitáció iránt) blokkolta, elterelte a kiiktatásomra lapuló nyílt ellenségeskedést.

Visszatekintve, „opponenseimet” sajnálom is. Tudniillik humor szintén betelepedett az egészbe. Hiszen szegényeknek illedelmes képet kellett vágniuk, amikor ciklikus ismétlődéssel felkerestem őket az éppen új publikációimmal és tervezeteimmel hónom alatt, hogy tomboló ötven körüli idealizmusommal felajánljam számukra témám és személyem együttmĹąködését. (S előtte főigazgatói levelekkel kértem, hogy – „konzultációinkhoz” – stábjuk jelenlétét biztosítsák az osztályvezető főorvosok…) Csoda-e akkor, hogy Veér András kirúgását és elárultatását követően (az Intézet főorvosi karából kilencen nyújtottak be pályázatot a posztjára), olyan erővel és természetességgel szakadt föl kényszerĹą kimosolygásom álarca, mint ahogyan a túlerőbe jutott ár elsöpri a gátakat? Egyébként is, mit képzel ez a beteg? – hörögtek nem kevesen. Radikálisan, rapidan „kezel” (!), térítésmentes terapeutatréningeket biztosít. Rácáfolva egy csomó szakmai hókuszpókuszra, misztifikációra („nem lehet megbirkózni a tréningezők negatív indulatáttételeivel, csak amennyiben fizetnek! – meg ez a teljes földkerekségen így van…”). Hát mivé lesz a világ? – heveskedtek nem kevesen az új főigazgatónál, a számomra Bitorlónál. Először Füredi produkálta magát. Követte a lélektanászok új vezető üdvöskéje, de ő hamar belátta, izzadságos dolog ellenem pontokat szereznie. Azt azért persze megtette, hogy egy főiskola oktatási főigazgató-helyettesétől nekem írott levelet (fogadjak hallgatóikból gyakorlatra!) - tudtom nélkül - önkényesen magához vette (holott a Bitorló nekem már kiszignálta), s addig kotlott rajta, amíg aktualitását elvesztette. Aztán egy olyan osztályvezető főorvos nyomott volna szamárpadba. Integrálván szakmai egységemet kórházi osztályába, engem – fütyülve munkatevékenységem immár országos és összintézeti vonzataira, kapcsolódásaira, kihívásaira – mindennapi osztályos csuklógyakorlatainak végzésére kötelezett volna (az eléggé tehetségtelenül, de főleg unalmasan vezetett reggeli nagycsoportjain, a részemre diszfunkcionális nagyvizites maratonikon való folyamatos részvétel kötelezettségével). Szellememet az ilyen őrjöngő procedúrái a hatalomnak mindig tiltakozásra sarkalták, érezvén a gondolathóhérság, az akarat-elzsibbasztás veszedelmét. Ám az akció-reakció ekkor is megmentett a totális vereség benyomásától. Tanulmányom jelent meg a Psychiatria Hungaricaban, mentálpedagógiai egységem modellszerĹą mĹąködtetését – analizáló bemutatással – szorgalmazva.

Hiába köteleztek arra (kizárólag engem az egész OPNI-ban), hogy jelenjek meg elmeorvosi szakértővizsgálaton (egészségügyi kiskönyvem megújítandó), és ezt már lezsírozták Tringer Lászlóval (régen nála is feküdtem…), kicseleztem ötletüket. „Egyébként is”, érveltem (amellett, hogy elfogadtattam velük Veér András esetleges szakértését), „pszichiátriai eseményem már legalább húsz éve nincs, akkor meg minek? Ellenben hét esztendeje távolítottak el áttétes rákdaganatot belőlem, mi végre nem igényelnek külön onkológiai kontrollt is?”

Külön bekezdést megér a témámra szintén érvényes „akkreditációs” követelményhez illeszkedésem. Hová adjam be? Az egészségügy teljes spektrumában alkalmazandó (intra- és extramurálisan egyaránt), a pszichiátria eszközeként. Viszont nem pszichiátria, hanem mentálpedagógia. A pszichiátriai szakmai kollégium tehát kiesik. Ám nem lehet andragógia se, mert klinikum. Gyógypedagógia se, hiszen felnőtteket és adoleszcenseket céloz meg. Pszichoterápiásan se megy befogása (még ha funkcionálisan az is), tudniillik andreutákat (a jövőben mentálpedagógusokat) képez. Tovább. Ki, kik előtt vizsgázzak, hol szerezzek mentálpedagógus diplomát (a történelemtanári és az OPNI által elismert informális végzettségeimet megfejelve). Hát én vagyok a legelső mentálpedagógus! – itthon és a nagyvilágban. Berne nem teljesített tranzakcióanalitikus kiképzést (nem fogadták be a pszichoanalitikusok, így megcsinálta a saját tudományát), és egy csomó hasonlóság (Marx nem végzett marxista egyetemet, Tolsztoj, ha megfeszül se tolsztojánus, Lukács nem lukácsista stb.). Ám ők csak reklamálták újra meg újra a mentálpedagógusi oklevelet tőlem. Segítségemre sietett egy jogszabály: kiemelkedő munkásság könyvelhető szakmailag adekvát végzettségnek. Végül a szaktárca és az OEP meg az ÁNTSZ is hozzájárultak, hogy a Mentálpedagógia Gondozó és Módszertani Központ (az OPNI kebelében) legitimálva, az én mĹąködtetésemmel és pontszerzően betegeket láthasson el. Szabályosan engedték meg, előzőleg beterjesztettem hozzájuk a nagykönyvek szerint kidolgozott protokollomat. Azt hiszem, a sikerrel telt be a pohár. A győzelem vereség lőn. Felmondtak.

Az akció és reakció – eszerint – nem feltétlenül, pontosabban nem mindenkor konstruktív kimenetelĹą jelenség. Bízom azonban, hogy most jóra vezet. Elvégre kicsikarta belőlem ezt a részben szubjektív, részben objektivitásra és szakmaiságra törekvő visszaemlékező-elemző írást, amellyel szeretném szolgálni:
1/ a Lelki Egészség Fórumának (az írásom elején megnevezett www.lefnet.hu) nemes tevékenységét;
2/ a pszichiáter- és pszichoterapeuta képzést;
3/ a önsegítő betegszervezetek izmosodását és szuverénebbé válását.
Mindezek érdekében minden bírálatot köszönnék. Ellenem tisztátalanul ágálást viszont nem igényelnék, mert annyira megcsúfolná hivatásainkat (itt tömörülünk ápolók, asszisztensek, gyógypedagógusok, mentálhigiénikusok, orvosok, pszichológusok, szociális munkások, tanárok stb.), hogy az mindannyiunkra árnyékot vetne… Ezért hát, ha bárki érzékenységét bántottam, azért – bár emlékeimet nem törlöm és megállapításaim mellett valószínĹąleg kitartok – előre elnézést kérek. Jó magam tényleg csak olyankor érintettem negatívan személyeket, ha írásom tárgyának kritikai taglalása involválta.
 


Válasz erre
40

Fekete György

2009-10-07 13:54:50

Tekintettel a téma fontosságára és ismételten kérve a közbölcsességet még egy "korrektúrát" küldök. Tényleg figyelembe venném (vagy a lehetőségek keretén belül feltüntetném) a kritikai véleményeket. Önökhöz meg Kedves Operátorok újra fordulok, e valóban legutolsónak szánt változatom esedezik olvashatóbb szélességĹą dobozkáért. Köszönöm.

 

Akció és reakció – levél egy reformtársulathoz (a pszichiátria ügyében)
Fekete György

Hatás és ellenhatás. Ősrégi megfigyelés a tudományban. Ismét ráeszméltem, e jelenség termékenységét magam is hányszor, de hányszor átéltem. Íme megint. Hiszen éppen itt, e honlapon (www.lefnet.hu – internetes mentálhigiénés interaktív orgánum), ahová lelkületben örökké naiv tenni akarásommal a közjóért (na legyen, elismerem, egybeesik némi kárpótlás-elégtétel utáni sóvárgásommal…), kaptam (kiváltottam?) olyan – zömmel bojkottszerĹą, némaságba burkolódzó, sőt egy ágens felől toporzékoló aktivitással – nemtelen ellenállást, illetve támadást, amely – mint annyiszor – újra megszikráztatta korosodó agysejtjeimet.

A fő kérdések, amelyekkel becsapódtam (én, az önjelölt öröküstökös). Hogyan is zajlott teremtésemnek, a mentálpedagógiának (a felnőttek felnőtté növelésének) kiĹązetése a Lipótról? Kik és miféle szerepet játszottak benne? Mi motiválta őket? Összeáll a kép. Az „itt és most” átélt fájdalmak, keservek, a prófétáskodást éhes kóbor kutyaként körbe-körbeköröző szándékos értetlenség („mit akar ez már megint?”), avagy az alig palástolt gyĹąlölet (nem közvetlenül kimutatott, mert értelmiségi a terep!), mind-mind elém pakolják az eltemetni próbált emlékeket. Ezek úgy nyomulnak föl, taszigálják, tolják-vonják egymást, hogy felesleges kibontanom azt rengeteg porosodó iratcsomót, szükségtelen kinyitnom a számtalan munkaaktát, melyeket a MĹąintézetből volt kiakolbólításkor állami finanszírozással és szervezéssel velem egyetemben fuvaroztak haza, ide a hatvanhoz közelítő öreglegénységem odújába. (Jóakaróknak: valamikori – fölöttem utolszor regnáló – főnökeimtől hivatalos papírt őrzök, miszerint semmilyen természetĹą követelésük nincs velem szemben…)

Elmondom hát a történetet. Tanulságos és hitem szerint előrevivő a honi pszichiátria konszolidálása szempontjából. Nevet kizárólag egyet említek (egyrészt a személy közrejátszásának informális és formális súlya miatt, másrészt korábban, ilyen-olyan okból, több ízben ráböktem nyilvánosan – prof. Füredi János, a magyar pszichiátria élő emblematikus figuráinak egyike), a többi vétkes magára ismerhet (az ő nevüket a személyeskedés blokkolásaként nem fedem föl) – nem egy közülük tagja jelen reformtömörülésünknek.

A mentálpedagógia szomorú végjátékának taglalásához elkerülhetetlen mesélnem a kezdetekről. A múltról, amelynek „feneketlen kútjából” előmászott ez a nem keveseknek utálatos, illetve kényelmetlen emberszabadító – és emberszabású – fortélyképződmény (ki hogyan kívánja, úgy érti: produktumomra és/vagy rám). Visszaereszkedek két-három évtizedet.

Az elmebetegeknek rendszeresített pendelyszerĹą kórházi hálóingben (tudják, az a madzagos, amelyről viszont a bogozó szálakat lekoptatta a számtalan alkalmú fertőtlenítő mosás), major tranquillansokkal (az elcsendesítés tüzérségi nagyágyúi az elmegyógyászatban) elbódított betegként is maradt valamennyi intelligenciámból és ifjú tanárként birtokolt elemző-általánosító gondolkodási képességemből. Így már akkor számos velem esett történést úgy tárolhattam el, hogy azok – később – a mentálpedagógia konstruálásakor segítségemre lehettek (lásd az e weben is olvasható írásom az Élet és Irodalomból, Az álom címen). Még inkább érvényes a megállapítás az ún. nyílt osztályokon töltött éveimre. Páciensként végigviharzott rajtam-felettem a magyar pszichiátria első (és ez ideig utolsó) reformkorszaka, az open door rendszer diadala. A frissen megalakított nagy- és kiscsoportok ügyefogyottsága, vezetőik tapasztalatlansága és nem ritka készségtelensége vagy képességhiánya párosult az elhagyni próbált konzervativizmus, a hagyományosnak számító elmeorvoslás beidegződéseivel. Nem csupán a maradiságot védő vén csontokban megtestesülve (az érdemesebb korú ápolókban-nővérekben és nem egy főorvosban), hanem a feszengésre kényszerített, változni kívánó gyógyítókban-gondozókban is, akik még csak keresték a rájuk illő új ruhát. De már átlépte a küszöböt az új pszichiáteri csapat, Juhász Pál és a többi formátumos, valódi szakmai nagyság: (Szinetárt, Pertorinit, Böszörményit hallottam emlegetni) tanítványai. Köztük az ember-felemelő pszichiátria lázálmától tényleg vezéreltek (idősebbekből Avar Pál, Levendel László, fiatalabbakból , Gerevich József, Funk Sándor, Veér András), meg már akkor – a megnyerő kommunikációs külső mögött – ridegen karrierépítők (pl. Füredi János), s a józanságot a ki nem dobott lelkiismeretük fölé helyezők (pl. Buda Béla). És minden bizonnyal számosan akadnak még erre vagy arra csoportosíthatók, én róluk tudok érdemben, másokról nincs elegendő akkori személyes tapasztalásom (pl. Gaszner). Természetesen munkálkodott a derékhad is, soraikban a jóra igyekvők, akik azonban – pláne, hogy hierarchikus feltörekvést nem áhítottak – szelíden kapituláltak a rendre előálló rémségek, lelket meggyötrő beavatkozások kényszere előtt (Farkasfalvi Klára, Horánszky Kornélia, Liziczai Etel). Az általános és a napi légkör nekem, a mindent – ráadásul tüstént, nyomban – értékelő, emancipációját követelő felnőttkamasz betegnek a rettenetet jelentette (a negatívumokra utalok az e honlapon keletkezett Feleletemben, a pozitívakra és a negatívakra és mindkettőre pedig az ugyancsak ide kéredzkedett két publikált emlékezésemben – Nyugdíjazták; A gyógyítottak nevében). Pollner osztálya a legszörnyĹąbbet cselekedte velem, ott vertek meg nagyon és többször (a veséimet ütötték módszeresen), Füredié meg (a Pártkórházban) technokrata rafinériája miatt képviselt egyfajta „túlsteril”, túlmĹąvi jelleget számomra. Kardos Györgyben pedig az őszintén segíteni akaró zsarnokot ismertem meg, nála üldögéltem a vödörbe hányó alkoholisták látszatbrancsában, és szívtam magamba a „robbantások” apokaliptikus látványát – averziós kezelés. Nos ezt a mérhetetlenül színes élményanyagot absztraháltam utóbb, Veér András tanítványszerĹą pácienseként és végül, Avar Pál kliens-tanítványaként (a legvégén már asszisztenseként).

A fenti hosszú kitérővel jeleztem, hogy – az időközben informálisan (mestereimtől és a magam tanári igyekezetéből) elsajátított szakismereteim mellett – hatalmas „élő anyagból” is építkezett az én mentálpedagógiai tréningrendszerem és mentálpedagógusi mĹąködésem. Ennél fogva nem érthetetlen, hogy eredményesen intenzív kezelő praxisom (számos dekurzust és magam készítette kezelési-oktatási segédanyagot – sőt egy általam produkált „tankönyvet” is! – őrzök) és képzéseim (róluk tréningjegyzetek, előadásszövegek és –vázlatok, tematikák, szervezési-vezetési kalauzok, organogrammok, költségtervezetek és –elszámolások sokasága tanúskodik dokumentációmban) mérhetetlen irigységet és méltatlankodást váltott ki Fürediből és nem kevés főorvosból – a hátam mögött. Mert Veér, korábban vagy másfél évtizeden át kezelőorvosom, páratlan ügyességgel és emberséggel (elkötelezettségével a rehabilitáció iránt) blokkolta, elterelte a kiiktatásomra lapuló ellenségeskedést.

Visszatekintve, „opponenseimet” sajnálom is. Tudniillik humor szintén betelepedett az egészbe. Hiszen szegényeknek illedelmes képet kellett vágniuk, amikor ciklikus ismétlődéssel felkerestem őket az éppen új publikációimmal és tervezeteimmel hónom alatt, hogy tomboló ötven körüli idealizmusommal felajánljam számukra témám és személyem együttmĹąködését. (S előtte főigazgatói levelekkel kértem, hogy – „konzultációinkhoz” – stábjuk jelenlétét biztosítsák az osztályvezető főorvosok…) Csoda-e akkor, hogy Veér András kirúgását és elárultatását követően (az Intézet főorvosi karából kilencen nyújtottak be pályázatot a posztjára), olyan erővel és természetességgel szakadt föl kényszerĹą kimosolygásom álarca, mint ahogyan a túlerőbe jutott ár elsöpri a gátakat? Egyébként is, mit képzel ez a beteg? – hörögtek nem kevesen. Radikálisan, rapidan „kezel” (!), térítésmentes terapeutatréningeket biztosít. Rácáfolva egy csomó szakmai hókuszpókuszra, misztifikációra („nem lehet megbirkózni a tréningezők negatív indulatáttételeivel, csak amennyiben fizetnek! – meg ez a teljes földkerekségen így van…”). Hát mivé lesz a világ? – heveskedtek nem kevesen az új főigazgatónál, a számomra Bitorlónál. Először Füredi produkálta magát. Követte a lélektanászok új vezető üdvöskéje, de ő hamar belátta, izzadságos dolog ellenem pontokat szereznie. Azt azért persze megtette, hogy egy főiskola oktatási főigazgató-helyettesétől nekem írott levelet (fogadjak hallgatóikból gyakorlatra!) - tudtom nélkül - önkényesen magához vette (holott a Bitorló nekem már kiszignálta), s addig kotlott rajta, amíg aktualitását elvesztette. Aztán egy olyan osztályvezető főorvos nyomott volna szamárpadba, aki néhanapján küldött hozzám pácienst (amíg Veér főigazgatóskodott). Integrálván szakmai egységemet kórházi osztályába, engem – fütyülve munkatevékenységem immár országos és összintézeti vonzataira, kapcsolódásaira, kihívásaira – mindennapi osztályos csuklógyakorlatainak végzésére kötelezett volna (az eléggé tehetségtelenül, de főleg unalmasan vezetett reggeli nagycsoportjain, a részemre diszfunkcionális nagyvizites maratonikon való folyamatos részvétel kötelezettségével). Szellememet az ilyen őrjöngő procedúrái a hatalomnak mindig tiltakozásra sarkalták, érezvén a gondolathóhérság, az akarat-elzsibbasztás veszedelmét. Ám az akció-reakció ekkor is megmentett a totális vereség benyomásától. Tanulmányom jelent meg a Psychiatria Hungaricaban, mentálpedagógiai egységem modellszerĹą mĹąködtetését – analizáló bemutatással – szorgalmazva.

Hiába köteleztek arra (kizárólag engem az egész OPNI-ban), hogy jelenjek meg elmeorvosi szakértővizsgálaton (egészségügyi kiskönyvem megújítandó), és ezt már lezsírozták prof. Tringer Lászlóval (régen nála is feküdtem…), kicseleztem ötletüket. „Egyébként is”, érveltem (amellett, hogy elfogadtattam velük Veér András esetleges szakértését), „pszichiátriai eseményem már legalább húsz éve nincs, akkor meg minek? Ellenben hét esztendeje távolítottak el áttétes rákdaganatot belőlem, mi végre nem igényelnek külön onkológiai kontrollt is?”

Külön bekezdést megér a témámra szintén érvényes „akkreditációs” követelményhez illeszkedésem. Hová adjam be? Az egészségügy teljes spektrumában alkalmazandó (intra- és extramurálisan egyaránt), a pszichiátria eszközeként. Viszont nem pszichiátria, hanem mentálpedagógia. A pszichiátriai szakmai kollégium tehát kiesik. Ám nem lehet andragógia se, mert klinikum. Gyógypedagógia se, hiszen felnőtteket és adoleszcenseket céloz meg. Pszichoterápiásan se megy befogása (még ha funkcionálisan az is), tudniillik andreutákat (a jövőben mentálpedagógusokat) képez. Tovább. Ki, kik előtt vizsgázzak, hol szerezzek mentálpedagógus diplomát (a történelemtanári és az OPNI által elismert informális végzettségeimet megfejelve). Hát én vagyok a legelső mentálpedagógus! – itthon és a nagyvilágban. Berne nem teljesített tranzakcióanalitikus kiképzést (nem fogadták be a pszichoanalitikusok, így megcsinálta a saját tudományát), és egy csomó hasonlóság még (Marx nem végzett marxista egyetemet, Tolsztoj, ha megfeszül, se tolsztojánus, Lukács nem lukácsista stb.). Ám ők csak reklamálták újra meg újra a mentálpedagógusi oklevelet tőlem. Segítségemre sietett egy jogszabály: kiemelkedő munkásság könyvelhető szakmailag adekvát végzettségnek. Végül a szaktárca és az OEP meg az ÁNTSZ is hozzájárultak, hogy a Mentálpedagógia Gondozó és Módszertani Központ (az OPNI kebelében) legitimálva, az én mĹąködtetésemmel és pontszerzően betegeket láthasson el. Szabályosan engedték meg, előzőleg beterjesztettem hozzájuk a nagykönyvek szerint kidolgozott protokollomat. Azt hiszem, a sikerrel telt be a pohár. A győzelem vereség lőn. Felmondtak.

Az akció és reakció – eszerint – nem feltétlenül, pontosabban nem mindenkor konstruktív kimenetelĹą jelenség. Bízom azonban, hogy most jóra vezet. Elvégre kicsikarta belőlem ezt a részben szubjektív, részben objektivitásra és szakmaiságra törekvő visszaemlékező-elemző írást, amellyel szeretném szolgálni:
1/ a Lelki Egészség Fórumának (az írásom elején megnevezett www.lefnet.hu) nemes tevékenységét;
2/ a pszichiáter- és pszichoterapeuta képzést;
3/ a önsegítő betegszervezetek izmosodását és szuverénebbé válását.
Mindezek érdekében minden bírálatot köszönnék. Ellenem tisztátalanul ágálást viszont nem igényelnék, mert annyira megcsúfolná hivatásainkat (itt tömörülünk ápolók, asszisztensek, gyógypedagógusok, mentálhigiénikusok, orvosok, pszichológusok, szociális munkások, tanárok stb.), hogy az mindannyiunkra árnyékot vetne… Ezért hát, ha bárki érzékenységét bántottam, azért – bár emlékeimet nem törlöm és megállapításaim mellett valószínĹąleg kitartok – előre elnézést kérek. Jó magam tényleg csak olyankor érintettem negatívan személyeket, ha írásom tárgyának kritikai taglalása involválta.


 


Válasz erre
41

Fekete György

2009-10-07 16:19:20

Ez a jó, de hogyan lehet "dobozt" szélesíteni? - a NAGY REJTÉLY

 

Akció és reakció – közbölcsességet kérő nyílt levél egy reformtársulathoz (a pszichiátria ügyében)
Fekete György

Hatás és ellenhatás. Ősrégi megfigyelés a tudományban. Ismét ráeszméltem, e jelenség termékenységét magam is hányszor, de hányszor átéltem. Íme megint. Hiszen éppen itt, e honlapon (www.lefnet.hu – internetes mentálhigiénés interaktív orgánum), ahová lelkületben örökké naiv tenni akarásommal a közjóért (na legyen, elismerem, egybeesik némi kárpótlás-elégtétel utáni sóvárgásommal…), kaptam (kiváltottam?) olyan – zömmel bojkottszerĹą, némaságba burkolódzó, sőt egy ágens felől toporzékoló aktivitással – nemtelen ellenállást, illetve támadást, amely – mint annyiszor – újra megszikráztatta korosodó agysejtjeimet.

A fő kérdések, amelyekkel becsapódtam (én, az önjelölt öröküstökös). Hogyan is zajlott teremtésemnek, a mentálpedagógiának (a felnőttek felnőtté növelésének) kiĹązetése a Lipótról? Kik és miféle szerepet játszottak benne? Mi motiválta őket? Összeáll a kép. Az „itt és most” átélt fájdalmak, keservek, a prófétáskodást éhes kóbor kutyaként körbe-körbeköröző szándékos értetlenség („mit akar ez már megint?”), avagy az alig palástolt gyĹąlölet (nem közvetlenül kimutatott, mert értelmiségi a terep!), mind-mind elém pakolják az eltemetni próbált emlékeket. Ezek úgy nyomulnak föl, taszigálják, tolják-vonják egymást, hogy felesleges kibontanom azt rengeteg porosodó iratcsomót, szükségtelen kinyitnom a számtalan munkaaktát, melyeket a MĹąintézetből volt kiakolbólításkor állami finanszírozással és szervezéssel velem egyetemben fuvaroztak haza, ide a hatvanhoz közelítő öreglegénységem odújába. (Jóakaróknak: valamikori – fölöttem utolszor regnáló – főnökeimtől hivatalos papírt őrzök, miszerint semmilyen természetĹą követelésük nincs velem szemben…)

Elmondom hát a történetet. Tanulságos és hitem szerint előrevivő a honi pszichiátria konszolidálása szempontjából. Kizárólag negatív előjellel nevet csupán egyet említek (egyrészt a személy közrejátszásának informális és formális súlya miatt, másrészt korábban, ilyen-olyan okból, több ízben ráböktem nyilvánosan – prof. Füredi János, a magyar pszichiátria élő emblematikus figuráinak egyike), a többi vétkes magára ismerhet (az ő nevüket a személyeskedés blokkolásaként nem fedem föl) – nem egy közülük tagja jelen reformtömörülésünknek.

A mentálpedagógia szomorú végjátékának taglalásához elkerülhetetlen mesélnem a kezdetekről. A múltról, amelynek „feneketlen kútjából” előmászott ez a nem keveseknek utálatos, illetve kényelmetlen emberszabadító – és emberszabású – fortélyképződmény (ki hogyan kívánja, úgy érti: produktumomra és/vagy rám). Visszaereszkedek két-három évtizedet.

Az elmebetegeknek rendszeresített pendelyszerĹą kórházi hálóingben (tudják, az a madzagos, amelyről viszont a bogozó szálakat lekoptatta a számtalan alkalmú fertőtlenítő mosás), major tranquillansokkal (az elcsendesítés tüzérségi nagyágyúi az elmegyógyászatban) elbódított betegként is maradt valamennyi intelligenciámból és ifjú tanárként birtokolt elemző-általánosító gondolkodási képességemből. Így már akkor számos velem esett történést úgy tárolhattam el, hogy azok – később – a mentálpedagógia konstruálásakor segítségemre lehettek (lásd az e weben is olvasható írásom az Élet és Irodalomból, Az álom címen). Még inkább érvényes a megállapítás az ún. nyílt osztályokon töltött éveimre. Páciensként végigviharzott rajtam-felettem a magyar pszichiátria első (és ez ideig utolsó) reformkorszaka, az open door rendszer diadala. A frissen megalakított nagy- és kiscsoportok ügyefogyottsága, vezetőik tapasztalatlansága és nem ritka készségtelensége vagy képességhiánya párosult az elhagyni próbált konzervativizmus, a hagyományosnak számító elmeorvoslás beidegződéseivel. Nem csupán a maradiságot védő vén csontokban megtestesülve (az érdemesebb korú ápolókban-nővérekben és nem egy főorvosban), hanem a feszengésre kényszerített, változni kívánó gyógyítókban-gondozókban is, akik még csak keresték a rájuk illő új ruhát. De már átlépte a küszöböt az új pszichiáteri csapat, Juhász Pál és a többi formátumos, valódi szakmai nagyság: (Szinetárt, Pertorinit, Böszörményit hallottam emlegetni) tanítványai. Köztük az ember-felemelő pszichiátria lázálmától tényleg vezéreltek (idősebbekből Avar Pál, az eredetileg tüdőgyógyász Levendel László, fiatalabbakból, Gerevich József, Funk Sándor, Veér András), meg már akkor – a megnyerő kommunikációs külső mögött – ridegen karrierépítők (pl. Füredi János), s a józanságot a ki nem dobott lelkiismeretük fölé helyezők (pl. Buda Béla). És minden bizonnyal számosan akadnak még erre vagy arra csoportosíthatók, én róluk tudok érdemben, másokról nincs elegendő akkori személyes tapasztalásom (pl. Gasztner). Természetesen munkálkodott a derékhad is, soraikban a jóra igyekvők, akik azonban – pláne, hogy hierarchikus feltörekvést nem áhítottak – szelíden kapituláltak a rendre előálló rémségek, lelket meggyötrő beavatkozások kényszere előtt (Farkasfalvi Klára, Horánszky Kornélia, Liziczai Etel). Az általános és a napi légkör nekem, a mindent – ráadásul tüstént, nyomban – értékelő, emancipációját követelő felnőttkamasz betegnek a rettenetet jelentette (a negatívumokra utalok az e honlapon keletkezett Feleletemben, a pozitívakra és a negatívakra és mindkettőre pedig az ugyancsak ide kéredzkedett két publikált emlékezésemben – Nyugdíjazták; A gyógyítottak nevében). Pollner osztálya a legszörnyĹąbbet cselekedte velem, ott vertek meg nagyon és többször (a veséimet ütötték módszeresen), Füredié meg (a Pártkórházban) technokrata rafinériája miatt képviselt egyfajta „túlsteril”, túlmĹąvi jelleget számomra. Kardos Györgyben pedig az őszintén segíteni akaró zsarnokot ismertem meg, nála üldögéltem a vödörbe hányó alkoholisták látszatbrancsában, és szívtam magamba a „robbantások” apokaliptikus látványát – averziós kezelés. Nos ezt a mérhetetlenül színes élményanyagot absztraháltam utóbb, Veér András tanítványszerĹą pácienseként és végül, Avar Pál kliens-tanítványaként (a legvégén már asszisztenseként).

A fenti hosszú kitérővel jeleztem, hogy – az időközben informálisan (mestereimtől és a magam tanári igyekezetéből) elsajátított szakismereteim mellett – hatalmas „élő anyagból” is építkezett az én mentálpedagógiai tréningrendszerem és mentálpedagógusi mĹąködésem. Ennél fogva nem érthetetlen, hogy eredményesen intenzív kezelő praxisom (számos dekurzust és magam készítette kezelési-oktatási segédanyagot – sőt két általam produkált „tankönyvet” is! – őrzök) és képzéseim (róluk tréningjegyzetek, előadásszövegek és –vázlatok, tematikák, szervezési-vezetési kalauzok, organogrammok, költségtervezetek és –elszámolások sokasága tanúskodik dokumentációmban) mérhetetlen irigységet és méltatlankodást váltott ki Fürediből és nem kevés főorvosból – a hátam mögött. Mert Veér, korábban vagy másfél évtizeden át kezelőorvosom, páratlan ügyességgel és emberséggel (elkötelezettségével a rehabilitáció iránt) blokkolta, elterelte a kiiktatásomra lapuló ellenségeskedést.

Visszatekintve, „opponenseimet” sajnálom is. Tudniillik humor szintén betelepedett az egészbe. Hiszen szegényeknek illedelmes képet kellett vágniuk, amikor ciklikus ismétlődéssel felkerestem őket az éppen új publikációimmal és tervezeteimmel hónom alatt, hogy tomboló ötven körüli idealizmusommal felajánljam számukra témám és személyem együttmĹąködését. (S előtte főigazgatói levelekkel kértem, hogy – „konzultációinkhoz” – stábjuk jelenlétét biztosítsák az osztályvezető főorvosok…) Csoda-e akkor, hogy Veér András kirúgását és elárultatását követően (az Intézet főorvosi karából kilencen nyújtottak be pályázatot a posztjára), olyan erővel és természetességgel szakadt föl kényszerĹą kimosolygásom álarca, mint ahogyan a túlerőbe jutott ár elsöpri a gátakat? Egyébként is, mit képzel ez a beteg? – hörögtek nem kevesen. Radikálisan, rapidan „kezel” (!), térítésmentes terapeutatréningeket biztosít. Rácáfolva egy csomó szakmai hókuszpókuszra, misztifikációra („nem lehet megbirkózni a tréningezők negatív indulatáttételeivel, csak amennyiben fizetnek! – meg ez a teljes földkerekségen így van…”). Hát mivé lesz a világ? – heveskedtek nem kevesen az új főigazgatónál, a számomra Bitorlónál. Először Füredi produkálta magát. Követte a lélektanászok új vezető üdvöskéje, de ő hamar belátta, izzadságos dolog ellenem pontokat szereznie. Azt azért persze megtette, hogy egy főiskola oktatási főigazgató-helyettesétől nekem írott levelet (fogadjak hallgatóikból gyakorlatra!) – tudtom nélkül – önkényesen magához vette (holott a Bitorló nekem már kiszignálta), s addig kotlott rajta, amíg aktualitását elvesztette. Aztán egy olyan osztályvezető főorvos nyomott volna szamárpadba, aki néhanapján küldött hozzám pácienst (amíg Veér főigazgatóskodott). Integrálván szakmai egységemet kórházi osztályába, engem – fütyülve munkatevékenységem immár országos és összintézeti vonzataira, kapcsolódásaira, kihívásaira – mindennapi osztályos csuklógyakorlatainak végzésére kötelezett volna (az eléggé tehetségtelenül, de főleg unalmasan vezetett reggeli nagycsoportjain, a részemre diszfunkcionális nagyvizites maratonikon való folyamatos részvétel kötelezettségével). Szellememet az ilyen őrjöngő procedúrái a hatalomnak mindig tiltakozásra sarkalták, érezvén a gondolathóhérság, az akarat-elzsibbasztás veszedelmét. Ám az akció-reakció ekkor is megmentett a totális vereség benyomásától. Tanulmányom jelent meg a Psychiatria Hungaricaban, mentálpedagógiai egységem modellszerĹą mĹąködtetését – analizáló bemutatással – szorgalmazva.

Hiába köteleztek arra (kizárólag engem az egész OPNI-ban), hogy jelenjek meg elmeorvosi szakértővizsgálaton (egészségügyi kiskönyvem megújítandó), és ezt már lezsírozták prof. Tringer Lászlóval (régen nála is feküdtem…), kicseleztem ötletüket. „Egyébként is”, érveltem (amellett, hogy elfogadtattam velük Veér András esetleges szakértését), „pszichiátriai eseményem már legalább húsz éve nincs, akkor meg minek? Ellenben hét esztendeje távolítottak el áttétes rákdaganatot belőlem, mi végre nem igényelnek külön onkológiai kontrollt is?”

Külön bekezdést megér a témámra szintén érvényes „akkreditációs” követelményhez illeszkedésem. Hová adjam be? Az egészségügy teljes spektrumában alkalmazandó (intra- és extramurálisan egyaránt), a pszichiátria eszközeként. Viszont nem pszichiátria, hanem mentálpedagógia. A pszichiátriai szakmai kollégium tehát kiesik. Ám nem lehet andragógia se, mert klinikum. Gyógypedagógia se, hiszen felnőtteket és adoleszcenseket céloz meg. Pszichoterápiásan se megy befogása (még ha funkcionálisan az is), tudniillik andreutákat (a jövőben mentálpedagógusokat) képez. Tovább. Ki, kik előtt vizsgázzak, hol szerezzek mentálpedagógus diplomát (a történelemtanári és az OPNI által elismert informális végzettségeimet megfejelve). Hát én vagyok a legelső mentálpedagógus! – itthon és a nagyvilágban. Berne nem teljesített tranzakcióanalitikus kiképzést (nem fogadták be a pszichoanalitikusok, így megcsinálta a saját tudományát), és egy csomó hasonlóság még (Marx nem végzett marxista egyetemet, Tolsztoj, ha megfeszül, se tolsztojánus, Lukács nem lukácsista stb.). Ám ők csak reklamálták újra meg újra a mentálpedagógusi oklevelet tőlem. Segítségemre sietett egy jogszabály: kiemelkedő munkásság könyvelhető szakmailag adekvát végzettségnek. Végül a szaktárca és az OEP meg az ÁNTSZ is hozzájárultak, hogy a Mentálpedagógia Gondozó és Módszertani-képzési Központ (az OPNI kebelében) legitimálva, az én mĹąködtetésemmel és pontszerzően betegeket láthasson el. Szabályosan engedték meg, előzőleg beterjesztettem hozzájuk a nagykönyvek szerint kidolgozott protokollomat. Azt hiszem, a sikerrel telt be a pohár. A győzelem vereség lőn. Felmondtak. (A vég utózöngéje a Népszabadságban – Az utas.)

Az akció és reakció – eszerint – nem feltétlenül, pontosabban nem mindenkor konstruktív kimenetelĹą jelenség. Bízom azonban, hogy most jóra vezet. Elvégre kicsikarta belőlem ezt a részben szubjektív, részben objektivitásra és szakmaiságra törekvő visszaemlékező-elemző írást, amellyel szeretném szolgálni:
1/ a Lelki Egészség Fórumának (az írásom elején megnevezett www.lefnet.hu) nemes tevékenységét;
2/ a pszichiáter- és pszichoterapeuta képzést;
3/ a önsegítő betegszervezetek izmosodását és szuverénebbé válását.
Mindezek érdekében minden bírálatot köszönnék. Ellenem tisztátalanul ágálást viszont nem igényelnék, mert annyira megcsúfolná hivatásainkat (itt tömörülünk ápolók, asszisztensek, gyógypedagógusok, mentálhigiénikusok, orvosok, pszichológusok, szociális munkások, tanárok stb.), hogy az mindannyiunkra árnyékot vetne… Ezért hát, ha bárki érzékenységét bántottam, azért – bár emlékeimet nem törlöm és megállapításaim mellett valószínĹąleg kitartok – előre elnézést kérek. Jó magam tényleg csak olyankor érintettem negatívan személyeket, ha írásom tárgyának kritikai taglalása involválta.

 


Válasz erre
42

Radó Iván

2009-10-07 23:19:07

Kifejezetten károsnak tartom, hogy e hasábokon lassan kizárólag Fekete úr írásait üdvözölhetjük, de ez a fórum mégsem egy antológia. Elismerve, hogy létezik íráskényszer is, mégis hasznosabb lenne, ha néhány más ember is teret és témát kaphatna, kedves moderátor. Ez ugyanis szerintem már tartalmi rombolás.

 

Hogy az aktuális témához is szóljon valaki, a világnapi ignorálás miatt a PÉF a sajtóhoz fordul.


Válasz erre
43

Fekete György

2009-10-08 09:27:00

Igen tisztelt Radó úr!

Nagyon sajnálom, hogy technikai ügyetlenségemben ezt a kalamajkát okoztam. Emiatt már három ízben is kértem az operátortól segítséget. Lásd itt 38. bejegyzés, valamint tegnap kétszer e-mailen is. Mint minden manuálisan ügyetlen ember, amikor nem boldogulok és is kapkodni kezdek, azt hiszem, megoldom, s tessék a felfordulás csak nagyobb. mÉg eyígszer kérem, ne haragudjon. Azt viszont tényleg fájdalommal olvasom, hogy Ön az itt olvasható munkáimat  "íráskényszernek" minősíti. Erről nem is jegyzek többet, biztosan érti. Nem hiszem, hogy bántanunk kellene egymást. Sajnálom. Fekete György


Válasz erre
44

Fekete György

2009-10-08 10:09:39

Tisztelt Kristóf Mihály rendszergazda!

Mind a két tegnap Önnek küldött e-mailemben kértem, tegye meg, hogy "felszámolja" ezt sok, technikai sutaságomból általam sajnálatosa "előállított " bejegyzést (azt meg jeleztem, hogy tudomásul veszem, Ön nem tudja az üzeneteink "dobozméretét"  alakítani). Kérem még egyszer a megoldást. A konkrét írás ügyében pedig az Ön által javasolt szuperlink is megfelelne, ám annak technikáját nem ismerem.

Üdv. F. Gy.


Válasz erre
45

dr. Harangozó Judit

2009-10-08 21:40:29

Kedves György!

Ez a Fórum egy kultúrált és kooperatív, demokratikus párbeszéd helyszíne. Ehhez képest úgy látom, miután kivonult a levelezőlistáról, most a Fórum rovatot "ejti túszul".

 

Két módon: 

Egyrészt olyan terjedelmĹą anyagokkal, amelyek az Ön személyes honlapján remekül mutatnának, itt viszont mind terjedelmi szempontból, mind a párbeszéd szempontjából térfogalóak. Ahogy a rendszergazda tegnap megírta Önnek, a Fórum rovat nem hosszú eszmefuttatások, írásmĹąvek közlésére való. A legtöbb Fórumozó nem tud belefektetni kellő időt az ilyen eszmefuttatások elolvasásába. Elkedvetleníti őket a hosszú oldalakon közölt "intruzív" levéláradat.

2. A fenti levelezésben (is) agresszív hangvétel kerül elő részben Füredi Prof-fal, részben Károly dr-al kapcsolatban, úgy, ahogy a levlistán Írt leveleiben pl. velem kapcsolatban is előfordult.

A Fórum célja, hogy párbeszédet folytassunk, ezt pedig a terjedelmi, tartalmi és kommunikációs keretek fenntartásával lehet tartani. Úgy is mondhatom, hogy a demokrácia nem megy, csak ha játékszabályait mindenki betartja. ha nem tartja be, be kell tartatni vkinek. Sajnos erre kényszerített a levlistán megjelenő "túszejtő" kommunikáció. Most úgy látom, az Ön esetében ugyanaz folytatódik a Fórumon. Ezért fontos tudnia, hogy a moderálási szabályok szerint innen is lekerülnek a másokat sértő stílusú levelek, személyeskedő tartalmak. A játékszabályok szerint a fórumos kommunikáció a hatékony kommunikáción alapulhat csak, ahol a konfliktusok és sérelmek megbeszélése is "személyközpontú" alapon történhet.

Kérem tehát a hatékony kommunikáció alkalmazását és azt, hogy tartsa be a Fórum adta terjedelmi kereteket.

A rendszergazda átlagosan hetente 1x áll (önkénts munkájával) a rendelkezésünkre. Segít hiperlinkek felrakásában de nem tud segíteni a korábbi szövegek átszerkeztésében, korrigált állapotú felrakásában, stb.

Ennek a honlapnak tehát ilyenek a keretei.

Kérem tisztelje meg a Fórumot a fenti keretek betartásával és vegye figyelembe, hogy ez a beszélgetés a Lelki Egészség Világnapját KÖSZÖNTI!

 

Üdvözlettel:
HJ


Válasz erre
46

Radó Iván

2009-10-08 22:48:38

Kedves Fórumozók, az alábbiakban közzéteszem a PÉF sajtóközleményét a Lelki Egészség íVilágnapja kapcsán, amelynek ünnepléséből, de egyáltalán a részvétel lehetőségéből is jelen állás szerint a betegek ki vannak zárva.

A Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum sajtóközleménye, amelyet a Lelki Egészség Világnapja alkalmából juttatott el a médiának

Mottó: A test fájdalmánál a lélek gyötrelmei a legkínzóbbak

Bent a bárány, kint a farkas?

A „Lelki Egészség Világnapja”, ezzel a hangzatos címmel rendezik a honi pszichiátria jeles és jegyzett szervezetei a Lelki Egészség Világnapja alkalmából szervezett programot október 9-én a Vöröskereszt Arany János utcai székházában.
A rendezvény védnökei a teljesség igénye nélkül Székely Tamás egészségügyi miniszter, Habsburg György, a Magyar Vöröskereszt elnöke, de előadást tart dr. Medgyaszai Melinda egészségügyi szakállamtitkár is. A meghívót is többek között jegyző Magyar Pszichiátriai Társaság „leendő” (!) elnöke, Dr. Kurimay Tamás magára vállalta az esemény üléselnöki tisztjét is.

Rang rejtve vagy hang rejtve?

Az ülés hamarosan kézzel és józan ésszel is fogható eredményeit senki nem vitatja, mi sem tesszük. Egy cseppnyit visszatekintve azonban kénytelenek vagyunk szóvá tenni néhány apróságot. Tán a véletlenek összjátéka, tán a honi szervezetlenség egekbe szökő mutatója lehetett az oka annak, hogy a Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum nevĹą szervezet,-mely 1999 óta mĹąködik, s nevéhez fĹąződik a hálós ágyak rendeleti megtiltásának kezdeményezése is- csak partizán ösvényeken keresztül juthatott a „Paradicsomba szóló” belépőhöz. Mindez pedig történt úgy másfél hete, így a legnagyobb igyekezettel sem lehetett volna érdemben összeállítani egy „ütős”, s a kiszolgáltatott betegek érdekeit szolgáló megszólalást.
Igaz, a meghívó tartalmazott egy kitételt, mely lehetővé tette az előzetes jelentkezést, akár személyesen, akár telefonon, emailen, egyet azonban nem: a jelentkezés határidejét, s a meghívó dátumát. Bagatell, tudjuk ezt be ismét a sors szorgos keze közbenjárásának.
A Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum azonban nem hagyja annyiban a történteket. Hosszas felszólalásokban lehetne ecsetelni a számtalan sebből vérző egészségügy állapotát, s joggal kiáltanak segítségért azok a betegek, akik nem a magánkórházak, klinikák kivételezett páciensei. Mindnyájan az esztelen és értelmetlen egészségügyi rendelkezések, az egyszerre jelenlévő hiány és pazarlás áldozatai. Talán mégsem túlzás azt állítani, a lelki-pszichiátriai betegek a legkiszolgáltatottabbak, éppen betegségük mivoltából eredően. A Fórum azonban az éppen betegségükből adódóan leginkább kiszolgáltatott réteget, az emberi jogaikban nem egyszer megsértett, attól megfosztott, a pszichiátriai, lelki betegségben szenvedőket igyekszik segíteni, melynek egyik, ha nem a legfontosabb eleme a hagyományos paternalista orvoslás felszámolása, a különböző szakmai és civil szervezetek együttmĹąködése.
Mindezek érdekében a Fórum az alábbi felhívással fordul az ügyért tenni képes és tudó állampolgárokhoz.

(Keretes)A média hatalom, tudatot formál, tömegeket képes mozgósítani. Ezért kérjük a média munkatársait, hogy, –ezernyi más kínunk ellenére- figyeljenek oda, emeljék fel hangjukat a homlokukon a „bolond” feliratot viselők, a társadalmi megbélyegzéstől , a munkából való kirekesztéstől szenvedők emberhez méltó életének érdekében. A betegek épp stigmájuknak leplezése miatt, a kórházi kiszolgáltatottságtól félve nehezen vállalják arcukat, de egy aláírásgyĹąjtéssel megerősített megmozdulással talán tehetnek érdekeik védelmében.

Nagy Adrienn

A Pszichiátria Érdekvédelmi Fórum ezúton is tiltakozik a a Lelki Egészség Világnapjának apropóján a magyar lélekgyógyászat lerombolása ellen! Nem állapot, hogy Magyarországon hadipszichiátriai helyzet alakult ki.
Nem állapot, hogy a gyógyító személyzet jelentős része állást változtat vagy külföldön próbál szerencsét.
Nem állapot, hogy az ENSZ Fogyatékosügyi Konvenciója ellentétben áll egy magyar törvénnyel, ami az esélyegyenlőségről szól. Tény, hogy megindult egyeztetés a szakma és az érdekképviselet között, de ez még csak a kezdet. A szakma, a reformpszichiátria, a civilek/betegek összefogására és kormányzati segítségre van sürgős szükség.
A Lelki Egészség Világnapján felhívjuk állampolgártársaink figyelmét arra is, hogy nem vagyunk mások. Amennyiben mások vagyunk, annyiban vagyunk mégis mi is ugyanolyan jogú lakói ennek az országnak, tagjai ennek a társadalomnak.

Radó Iván PÉF elnök
 


Válasz erre
47

Radó Iván

2009-10-10 12:20:12

Tegnapi szép beírás a minisztérium honlapjáról (a Puskin moziról nem is hallottunk):

A Lelki Egészség Világnapja

A mentális betegség napjaink egyik legkomolyabb egészségügyi és társadalmi kihívása, amely egyaránt kiemelt szerepet kap az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az Európai Unió népegészségügyi programjában is. A Magyar Pszichiátriai Társaság és az általa alapított Védőháló a Lelki Egészségért Alapítvány, valamint a Magyar Vöröskereszt, csatlakozva a Mentális Egészség Világszövetségének 150 országban zajló kampányához, 2006. október 10-én közösen rendezte meg a Mentális Egészség Világnapját.
Ennek keretében A "Figyelemfelhívás és rizikócsökkentés: a lelki betegségek és öngyilkosság" témában, valamint a lelki egészség országos programjáról és a zöld könyvekről vitafórummal egybekötött országos konferenciát és kiállítást szerveztek a Puskin moziban, amelyre neves szakembereket hívtak meg. A rendezvényen részt vett Molnár Lajos egészségügyi miniszter, valamint Forgó Györgyné a Szociális és Munkaügyi Minisztérium szakállamtitkára is.

Az Európai Parlament 2006. szeptember 6-i strasbourgi plenáris ülésén elfogadott jelentéséből is az derül ki, "hogy az Európai Unióban 18,4 millió 18 és 65 év közötti ember szenved súlyos depresszióban, évente 58 000 uniós polgár vet önszántából véget életének, és ennél tízszer nagyobb az öngyilkossági kísérletek száma".

A jelentés ráirányítja a figyelmet továbbá arra is, "hogy a rossz mentális egészség társadalmi kirekesztés és megbélyegzés forrása, ráadásul a mentális betegségek óriási gazdasági költséget is jelentenek: egyes becslések szerint ez az EU GDP-jének 3-4 százalékát is eléri. A neuropszichiátriai zavarok felelősek a fogyatékosságok egyharmadáért, a kórházi ellátási költségek 15 százalékáért, a gyógyszerköltségek közel egynegyedéért, a szociális munkások terhelésének feléért, és egyedül Nagy-Britanniában minden évben 90 millió munkanap kiesését jelentik".

A hazai Világnapot megrendező szervezetek és szakemberek is egyrészt éppen a WHO és az EU állásfoglalása, valamint a Mentális Egészség Világszövetségének felhívása, másrészt az ország lakosságának romló mentális állapota miatt tartják fontosnak össztársadalmi szinten ráirányítani a figyelmet a különböző életszakaszokban jelentkező lelki betegségekre és az öngyilkosságra, harmadrészt pedig azért, mert e betegségek Magyarországon is súlyos egészségügyi, szociális és gazdasági problémát jelentenek, mint világszerte is. (A konferencia előadói is éppen ezért kitérnek az összes életkort érintő mentális kérdésekre és a korunkat kísérő speciális mentális zavarokra.)

A világnapon különösen fontosnak tartották tehát hangsúlyozni azt, hogy a lelki betegségek és zavarok (depresszió, bipoláris zavar, alkoholbetegség és más szenvedélybetegségek, öngyilkosság, szkizofrénia, demenciák, szorongásos betegségek) valamennyi betegséggel összehasonlítva hazánkban is a legnagyobb gazdasági terhet róják a társadalomra. Így a betegek gyógyításának igényén túl, a lelki egészség megőrzésének közvetlen gazdasági következménye, haszna is jelentős.

Továbbá hangsúlyozni kívánták még, hogy a fenti szempontok és tények alapján, a lelki egészség kérdését és a lelki betegségek megelőzésének és kezelésének kérdéseit mind gazdasági, mind népegészségügyi jelentősége miatt kiemelt prioritásként szükséges kezelni, hasonlóan a szív és érrendszeri, a daganatos valamint a gyermekkori megbetegedésekhez.

A világnap kiváló alkalmat teremt arra is, hogy minél szélesebb körben ismételten felhívják a figyelmet a íb>Zöld Könyvekre, különösen a hazai Zöld Könyvre, amelyből sajnos teljes egészében hiányzik a lelki egészség és a lelki betegségek figyelembevétele, a mentális terület prioritásának ellenére is.


A Lelki Egészség Világnapi rendezvényekkel azt kívánták elérni, hogy

· azon minél szélesebb körben vegyenek részt fiatalok, diákok és a Vöröskereszt aktivistái,
· átfogó és részletes képet adjon a mentális betegségek minden lehetséges előfordulási formájáról,
· a résztvevők az előadások végén személyesen is kérdezhessenek a szakemberektől,
· a problémákhoz kapcsolódó workshop-okon viták is kialakulhassanak,
· teret kaphasson a mĹąvészetterápia,
· a konferencia ideje alatt alapítványok és egyesületek is bemutathassák tevékenységüket.


A lélek és test kölcsönhatásáról

Napjainkra tudományosan is megalapozottá vált, hogy a lelki és a testi egészség elválaszthatatlan, kölcsönhatásban állnak egymással. A közelmúltban tudományos közlemények sora - kiemelten az agykutatás terén - bizonyította, hogy a test megbetegedését negatív lelki folyamatok előzik meg. De ez fordítva is igaz, hiszen a pozitív lelki folyamatok, és a mentális jólét a testi kondíciókat javítja.

Betegségek egész soráról bizonyították be megjelent tudományos közlemények, hogy pszichoszomatikus folyamatról van szó, vagyis az emberben zajló lélektani folyamatok mind negatív, mind pozitív irányba hatnak a fizikai állapotra.
Az orvostudomány a test megbetegedéseinek legtöbbjére hatékony terápiát tud alkalmazni. Ám ezek nem lehetnek tartósan eredményesek, ha hatásukat gyengíti, vagy éppen ellene hatnak a páciens lelki folyamatai.
A saját belső erőtartalékok aktivizálása és gyógyulni akarás nélkül nincs az az orvos és hatékony terápia, amely visszaadja a beteg embernek az egészségét. De igaz ez a másik oldalról is: a mentális egészségben élő embert elkerülik, de legalábbis ritkábban találják meg a betegségek.
Ha prevencióban gondolkodunk, jelenleg hajlamosak vagyunk csak a testre fókuszálni, pedig a kölcsönhatásból nyilvánvalóan következik, mennyire fontos a mentális, vagyis a lelki egészség szerepe a betegségek megelőzésében.

Szerencsére a lelki betegségek kezelésének tárháza manapság nagyobb, mint valaha. Sokkal többféle mentális betegségre, és a korábbiaknál lényegesen jobb hatásfokú terápiák állnak rendelkezésre, mint akár csak tíz évvel ezelőtt.
A szakemberek számára is nagy meglepetést okozott az 1990-ben közzétett WHO világstatisztika, amely leírta, hogy az első tíz rokkantsági ok közül öt, tehát a fele mentális betegség. Ugyanez a statisztika világított rá, hogy a legtöbb rokkantság a világban depresszió miatt következik be.

Minden tizedik tartósan munkaképtelen ember diagnózisa depresszió. Ez a tünet együttes nem csak munkaképtelenné teszi az embert, hanem óriási anyagi terhet is ró az érintett személy családjára, és a társadalombiztosítóra, nem beszélve arról, hogy a beteg életminősége nagyon megromlik.

Újabb számítások szerint a kezeletlen depresszió 10-22-szer többe kerül a társadalomnak, mint a kezelése, beleértve a gyógyszeres és a nem gyógyszeres terápiát. Tudományos kutatások számadatokkal is alátámasztják, hogy a pszichoszomatikus betegség kezelése a mentális szakaszban sokkal olcsóbb.

2006. 10. 10


Válasz erre
48

Radó Iván

2009-10-11 00:29:08

Ja, ez nrem az idei volt. Akkor az ideiről nem isí rtak.:)


Válasz erre
49

Fekete György

2009-10-09 00:26:37

Tisztlt HJ!

Nem értek Önnel egyet.

Fekete György


Válasz erre
50

Fekete György

2009-10-09 00:45:16

Tisztelt PÉF!

Fenti, a média egészének kiadott tiltakozásukkal támogatom.

Amennyiben nyitnak hozzá egyetértő személylistát, azon kérem nevem szíves  feltüntetését, így:

Fekete György nyug. mentálpedagógus


Válasz erre
51

Radó Iván

2009-10-09 10:16:29

Köszönjük szépen. Hamarosan aláírásgyĹąjtés kezdődik.


Válasz erre
52

Károly Bence Dr.

2009-10-09 09:08:21

Tisztelt Harangozó Judit!

Javaslom - későbbiekben elkerülendő bipoláris és/vagy személyiségzavarban szenvedők fórumot ellehetetlenítő hozzászólásainak moderálását az illető időszakos fórumozásból való felfüggesztésével. Tenném ezt abból a célból, hogy a fórumon kevésbé aktív (viszont rendszeresen olvasó és ezekbő tanuló) felhasználók ne veszítsék kedvüket csak azért, mert egyes felhasználóknak destruktív "szájmenésük" van.

További törekvéseihez sok sikert kivánva:

Károly Bence Dr.

háziorvos


Válasz erre
53

Fekete György

2009-10-14 02:40:23

Kedves Fórumtársak!

Tisztelettel jelzem a Népszabadságban (okt. 13.) megjelent írásomat, amely közös dolgainkról szól:

A pszichiátria: fölemel vagy megtipor?
Lépjünk túl azon, hogy az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet (az OPNI-t) felszámolták. Helyes volt-e vagy sem - ez most már így van.

A cikk teljes szövege olvasható:


http://nol.hu/lap/forum/20091013-a_pszichiatria__folemel_vagy_megtipor_

Üdvözlettel: F. Gy.


Válasz erre