Lelki
Egészség
Fóruma

Témaindító bejegyzés: Dícséret- és panaszfal. Felhasználók jó és rossz, nagyszerű és rémes tapasztalatai

2009-03-09 23:11:43

Kérjük, mielőtt konkrét személyekről nyilatkozik, ismerje meg a közléssel kapcsolatos jogait


Válasz erre
1

Práger Zsuzsanna

2009-03-10 20:44:31

Megragadnám a lehetőséget , ha már felvetettem. Remélem mások is  csatlakoznak majd , és igyekezzünk betartani a  jogi kereteket.

A Szólás szabadsága címmĹą  mĹąsorban , A Szakállamtitkár , példaként említi , hogy a gyász  nem feltétlenül a pszichiátriára tarozna. Valamelyest igaza van , de ha valakinek igénye van rá akkor , azért jó lenne ha szakemberhez tudna fordulni . Ha nem is pszichiáterhez , de mondjuk pszichológushoz mindenképp.  Az Én környezetemben ez csak a  pszichiáteren keresztül lehetséges.

Szeretném most leírni a tapasztalatomat  ezzel kapcsolatban , pro és kontra.

Tájékozatlanságom miatt , és mert a tragédia miatt amúgy is össze van  az ember zavarodva , megkerestem kezelő orvosomat, , hogy kérjek  a temetésre egy nyugtató injekcíót. Mivel időpontom nem volt , és az orvost csak bizonyos időpontban lehet hívni ezért , oda ültem a várakozok közé. Mikor az aszisztens kijött , elmondtam , mi a gondom. Hát erre Ő feldúltan , nagy hangon , mit gondolok én ez nem így mĹąködik . Mondom én , tudom , hogy , hogyan mĹąködik , de ez egy rendkívĹąli eset, nem volt rá lehetőségem , hogy megtegyem  amegfelelő lépésket. Persze nem kaptam meg a választ , hogy mit tegyek ezért , kivártam a sorom és azért bejutottam. Az orvos tájékoztattott , hogy ezt a körzeti orvostól is megkaphattam volna. Ennyit az aszisztens is megtehetett volna . Ez nem egy rendkívĹąli dolog, előfordulhat más szakrendeléseken is , hogy türelmetlen , lekezelő az aszisztens ,  csak az ember elvárná , hogy pont  ott ahova egyébként is lelkiterhekkel jár az ember, kíméletessebb bánásmódban részesülne.

A csoportba ahova jártam , a terapeutám , felajánlotta , pont ebben a nehéz időszakban , hogy végezzük el az autogén tréninget. Zajlottak az Ĺąlések , beszéltem mindenről , csak a gyászomat nem hoztam szóban sose. Ő azonban nem hagyott és rendszeresen  rákérdezett a Testvéremre , mert ismert és tudta , hogy megint elfolytom magamban a dolgot, mint ahogy tetem ezt világ életemben. Jól tette mert azután ,  megkönnyebültem egy kicsit. Egyébként Neki sokat köszönhetek , az önimereti és szociális fejlődésemben. Jó lenne ha ilyen ember több lenne, és ezt abban az értelemben is mondom , hogy az ambulanciákon , osztályokon is , mert kevés .

Ezzel amit leírtam , azt szeretném hangsúlyozni, hogy szükségünk van a gyász kapcsán is a gyógyításra.  Manapság kisebbek a családok , rokonságok, akkikel meglehet mindent beszélni. Azt mondom , ha fáj valamelyik testrészünk , nem fontolgatjuk , elmegyünk orvosolni azt.   A lelkünk megfoghatatlan , azonban sokkal többet kell törödnünk vele , mert ha elhanyagoljuk , az több bajt von maga után , megbetegszünk. Gondolok a pszichoszomatikus betegségekre.

Köszsönöm

 

 


Válasz erre
2

dr. Harangozó Judit

2009-03-11 21:43:50

Igaza van. Pszichoterápiás ill. pszichoszociális segítség nagyon fontos. Voltak olyan elképzelések is, hogy a háziorvosok, családsegítők, stb. körül bővüljön a pszichológusok száma, akik nagy számban munkanélküliek. Vannak még a közösségi szoc. ellátások, ott is dolgozhatnak pszichológusok. Jó volna, ha a pszichoterpeuta pszichiáterek nem csak a magánrendelőkben tudnának pszichoterápiát alkalmazni.


Válasz erre
3

ERDÉLYI ZOLIKA

2009-03-12 02:22:34

Kedves és Tisztelt Hölgyek és Urak!

Nagyon örülök neki , hogy végre ide is eljutottam , hogy ajánlhatom végre magamat a maguk kis nagyszerĹą Fórumán!30 éves egyetemet végzett emberként elmondhatom magamról hogy ha bár szociálpolitikusi munkát nem is sikerült szereznem , de bizony van "helyette " egy olyan Tudásom ami viszont ÚGY FOGJA MEGVÁLTOZTATNI A MAGUK ÉS MINDEKI MÁSNAK IS A SZEMLÉLETÉT, AHOGYAN AZ MEG VAN ÍRVA!

HOGY 6 ÉVE VÉGZETT REMEK JÓL SIKERÜLT MUNKÁM EREDMÉNYEIHEZ HOZZÁJUSSANAK-HOZZÁJUSSUNK, AZONBAN SZÜKSÉGÜNK LESZ EGYMÁS KITARTÓ FIGYELMÉRE!

Ezen okból minden adódó lehetőséget ki kell hogy használjak amennyiben "laikus kutatóként" át kell vinnem a SZAKMÁBA a z tökéletes empirikus és logikai munkából adódó következtetéseimet!NEM MAGYARÁZOM TÚL , MEGCSINÁLTAM AZ "INTERDISZCIPLINÁRIS PARADIMAVÁLTÁST" ami pedig hát nem akarok túl szerénynek látszani elsőre 100 ÉVENTE BEÜTŐ TÖRTÉNELMI MOZGÁS!Másképp az amit valakinek meg kellett csinálnia , hogy minden teoretikus-logikai ellentmondást kiküszöbölő elméletet tud kidolgozni azt teljességében tudományterületeken átvive azokat összekapcsolva , EGYSÉGESEN TUDJA ELŐADNI A SZAKMÁNAK ÉS A SZÉLES KÖZÖNSÉGNEK AZ ÁTTÖRÉST!

EZ VAGYOK ÉN! EZT MEGCSINÁLTAM AKKOR MOSTMÁR KEDVES EMBEREK "BUKOTT ATEISTA-MATERIALISTÁK" isTESSENEK PARADIGMÁT VÁLTANI!TESSENEK VELEM VITATKOZNI VÉGRE HA MÁR 5 ÉVE KÉREM!!!

LEGYENEK SZIVESEK!

EHHEZ ANNYIRA VAN SZÜKSÉGÜNK ,HOGY BIZONY Mivel ezek még csak nálam léteznek százoldalas összefoglalásaimban és jegyzeteimben MIVEL NEM VAGYOK SEM PSZICHOLÓGUS SEM FILOZÓFUS EZÉRT MOST AZTÁN NAGY SZÜKSÉGEM LENNE A MAGUK PUBLIKUMÁRA ! PONTOSABBAN ! EGY SZAKMAI TÁRSASÁG ALAPOS FIGYELMÉRE!!Mégpontosabban egy ezen okból összehívott VEGYES SZAKMAI TÁRSASÁG logikus FIGYELMÉRE! Hogy ottan a megfelelő körülmények között vitába bocsátkozzunk, amiről KELL!!

KÖSZÖNÖM SZÉPEN- VÁROM AZ ÉRDEKLŐDŐ LEVELEIKET!

ERDÉLYI ZOLTÁN

CEGLÉDRŐL
 


Válasz erre
4

Práger Zsuzsanna

2009-03-26 14:00:37

A ( A ''fogyatékosok és elmebajosok'' címĹą vita Seress Attila, Rácz József, Buda Béla és mások hozzászólása ) címĹą topikba, olvastam hogy írhatnának pl, a munkahelyi beilleszkedésről.  Nos azt hiszem leszek olyan bátor. Nem titkolt s reménnyel , hogy kapok tanácsot.

Igyekszem , tömören összefoglani, történetem.  Anyám várandós volt velem , mikor beadták a válást, megszülettem , ezután gyermekágyi pszichozíst kapott. Egyedül nevelt bennünket tesvéremmel, , és mideközben  , kezeletlen volt. Négy éves voltam mikor először kórházba került. Meg kell említenem azt nehéz körülményt , hogy mindez egy idegen országban volt, tehát nagyon elszigeteltek voltunk. Hét éves koromba , haza költöztünk, de nem tudott anyu beilleszkedni sehova , rokonok is elfordultak Tőle. Állapota egyre rosszabb lett, így engem kilenc évesen , nevelőotthonba vittek.  Csendes visszahúzódó gyerek voltam , és kilenc évig csak azt vártam hogy mikor hagyhatom el az intézet falait. Nem voltak barátaim , vagy alig , olvasni szerettem , az volt az egyetlen menekülés a valóság elől. Mikor ,betöltöttem  a tizennyolcadik évemet , csak voltam , egyszerüen nem is jutott eszembe hogy kezdeni kellene valamit az életemmmel. Így csak sodrottam  az eseményekkel . Hamar férjhez mentem , két gyereket szültem , és hajtottam magam , hogy megteremtsem mindazt ami az élethez szükséges. Szociális problémáim , folyamatosan voltak , nem tudtam beilleszkedni sehova , csak dolgoztam mint egy gép , persze a lelekem sokat szenvedet , de nem foglalkoztam vele. Úgy érzem azt szoktam meg hogy mindent eltĹąrök . Egyik munkahelyről a másikra menekültem , mindenhol pár évig voltam , amig bírtam idegekkel. Mik voltak a problémák?   Lehet ez egy kicsit zavaros lesz , de megprobálom felsorolni.  Mindenhol az első naptól egy görcs voltam , hogy elfogadnak-e? A munkát tökéletesen elvégeztem mindig 200% -an ezért srtéber is voltam egyből.  Nem tudom , hogy hogyan kellett volna elfogadtatni magam, így nem is magamt adtam , mondhatnám , megalázkodó is voltam. Mikor ezzel visszaéltek , reagáltam , de nem biztos ahogy kellett volna. Ezenkívül  úgy gondolom volt bennem egy kis paranoja , ha ketten súgdoloztak rögtön azt gondoltam , rólam , és hogy utálnak.  Ha   nem szóltak hozzám , 1-2 óráig szintén. Mindig szükségem volt egy kis visszajelzésre , hogy számítok valamit.  Most már tudom , hogy ez az önbizalom , és a szerete hiány miat volt így. azt is benne látom a pakliba , hogy az emberek tudnak , gonoszak is lenni.

Szeretnék arra is rájönni hogy mikor hogyan történt nálam a defeket, mert érzem hogy történt. Sokat elemzem , magam , rájöttem , hogy sokszor hibát követtem el , nem tudtossan , csak ez telett tőlem. Ma már tudatosabban élem az életem , de még vannak nehézségeim. Nem tudom leírtam-e mindent. Most ennyi telt tőlem . Ha kérdésük van , nyugottan tegyék fel.

Köszönöm: PZs

 

 

 


Válasz erre
5

Schultheisz Krisztina

2009-03-29 10:57:59

Kedves Zsuzsa,

Én mint szintén érintett, nagyon átérzem a gondjaidat.Sokszor az is sokat segíthet, ha mi érintettek avagy felhasználók, meg tudjuk beszélni egymással a problémáinkat, és meglátjuk azt is mennyire nem vagyunk egyedül ezekkel a gondokkal és rossz érzésekkel.Lehet hogy akit a munkahelyeden teljesen egészségesnek és magabiztosnak gondolsz, ő is sérült lelkü. Ám nem mindenki befeléforduló tipus, lehet hogy túlzott magabiztossággal leplezi a gondjait és másokon vezeti le.Egyszer szervezhetnénk egy-egy beszélgetést magunknak fehasználóknak, én benne vagyok.És te?

szeretettel

Schultheisz Krisztina


Válasz erre
6

Práger Zsuzsanna

2009-03-29 15:26:00

Kedves Krisztina

Köszönöm , hogy reagáltál.

Olvastam Balogh József : Elmetánc címĹą írását.  Ez késztetett arra , hogy írjak magamról. Érezek némi párhuzamot, az ő fejlődése és az enyém között. Tanulságos a története , ajánlani  fogom ismerőseimnek. Jó lenne , ha többen is leírnák saját történetüket, és kialakulna egy közösség , akik támogathatnák is egymást. Persze tudom, hogy itt kevesebb a hozzám hasonló  felhasználó , és nem tudom mennyire fér bele ez a honlap profiljába. Azt is hogy számtalan olyan fórum létezik , ahol ez a téma, de én itt indítottam , és csak ezután néztem körül.

Szívesen beszélgetnék , Veled  és másokkal is. Bár személyes találkozást is szervezhetünk, de a távolság miatt ,  más módon is tarthatnánk a kapcsolatot.

Üdv: P Zs


Válasz erre
7

Nagy Károlyné

2009-03-30 21:27:04

 Kedves Práger Zsuzsanna!

  Bár nagyon megrázó élmények voltak az életedben, és én teljesen átérzem a szenvedéseidet, mégis úgy gondolom, hogy a boldogságunk és előrejutásunk egyik fontos tényezője, hogy elfogadjuk önmagunkat. Úgy ahogy vagyunk!

  Ha átkódolod az életedet, vannak nagyszerĹą dolgok, amit tettél! Férjhez mentél és szültél két gyermeket. Életet adni csodálatos dolog. Nekem eufórikus élményem volt, mikor megszületett a kisbabám. Úgy éreztem, hogy a karomban tudok tartani egy igazi angyalkát!  Azért is becsülheted magad, hogy dolgoztál, még pedig sokat! Vannak olyan naplopók, akik csak a plafont bámulják, nem csinálnak semmit, viszont másokat professzionális szinten tudnak kritizálni. Hogy magányos voltál, tudom, hogy milyen lehangoló lehetett, de mint irod, sokat olvastál. Így lettél intelligens ember. Nem szabad alázatosnak lenni, mert az emberek még azt is megérzik, hogy ha valaki kissé szorongó, ezt kihasználják, megalázzák az illetőt és innentől ők erős embernek érzik magukat. Pedig emberileg kevesebbek lettek. Az ilyen típusu személyiségek a társadalmi hierarchia felsőbb szintjén élőknek, hízelegnek, utánozzák őket, (nem merik kimondani, hogy a király meztelen) és úgy képzelik, így feljebb kerültek a ranglétrán. Ők is beteg emberek! Fogadd el és szeresd önmagad. Most is itt a pozitív példa, hogy sorstársaid között lehetsz, akik megértenek. Nem vagy egyedül.

  Hidd el, mindenkinek meg van a maga kálváriája. Egy személyes élményemet mondom el. Hétvégén igazi 20°-os tavaszi idő volt és elmentünk kirándulni Szekszárdról Pécsre. Bejártam - részben - a Mecsekben a családommal azokat a helyeket, erdei ösvényeket, ahol gyermekkoromban időnként boldogtalanul kóboroltam. Megnéztük a házat, ahol laktunk és nagyon sok mindent átértékeltem. ( Nem az az érzés volt bennem erősebb, hogy apám úgy megvert, hogy elájultam és hetekig mindenki csodálhatta a verés nyomat egész Pécsen, hanem az, hogy ott álltunk a kőkereszt előtt és fotót készítettünk egymásról, a családról, túl voltunk rákbetegségen, depresszión, többféle családi tragédián, ( ez a Kereszt volt annak idején, amely előtt minden nap elmentem, mivel ott állt meg a busz), és 44 év után együtt volt a család, kivéve a legkisebb gyermek aki kikérte a családi  örökséget.. (Az érzelmeket már eltékozolta). Mi "túléltük a halálunkat! Velünk csodák történtek, ( a szeretet erejével) bár ezért mi is nagyon megküzdöttünk. 

  Irtad, hogy már tudatosan éled az életed. Így is kell! Sokszor rágódom, miért kell annyi tragédiának megtörténnie? Van ami felett nincs hatalmunk, azt viszont meg tudjuk tenni, hogy összefogunk és jobbá tesszük az életünket.

Üdvözlettel: Zsuzsa

 


Válasz erre
8

Schultheisz Krisztina

2009-03-31 08:38:09

Kedves Zsuzsák,

Mindkettőtöknek irok, nemcsak jó könyvek segithetik az embert (én is sokat olvasok), de szeretném megosztani veletek egy jó tapasztalatomat.Én hívő katolikus vagyok és nemrégiben részt vettem egy gyógyitó lelkigyakorlaton, amit a Szt Ferenc Kisnővérei tartottak.Csodálatos élmény volt, az a megértés, elfogadás és szivből való rámfigyelés amit ott kaptam.A tanitások arról, hogy tudjuk  a rossz érzéseket jóra forditani, és a másikra is odafigyelni igazán nagyon sokat segit, akkor is ha ezt elvileg tudjuk, mégsem mindig "használjuk" jól magunkat. Azt hiszem nem csak hívőknek segit egy ilyen lelkigyakorlat.Ha érdekel benneteket szivesen irok róla még többet.

üdv Schultheisz Krisztina


Válasz erre
9

Nagy Károlyné

2009-03-31 10:57:09

Kedves Krisztina!

Megköszönök minden segítséget, és tapasztalatot, amit továbbadsz nekünk. Nagyon kedves és figyelmes vagy!

Köszönettel és üdvözlettel: Nagyné Zsuzsa 


Válasz erre
10

Práger Zsuzsanna

2009-04-03 11:47:42

Szia Krisztina!

Szerteném ha megosztanád velünk élményeidet és tapasztalataidat. Bár én nem gyakorlom a vallást , de hiszek  az Istenemben. Szerintem , nagy probléma társadalmunkba,  , hogy hiányzik egy erkölcsi minta , útmutató, hova tarozás . ( nem tudom kellőképpen fejezem ki magam? ) Ezzel nem azt akarom mondani , hogy legyünk elvakultak , fanatikus hívők.  Szerintem minden vallásban megtalálhatók azok az elmek , amik jók, és érdemes a szerint élni. Úgyhogy nagyon kiváncsi vagyok arra , amit megosztasz velünk!!  Magam , hetente jógázni járok , és két hetenet  lélekoldó klubba. Mindkettő sok pozitív élményt ad.

Várom , hogy  írj. Üdv: Zsuzsa


Válasz erre
11

Práger Zsuzsanna

2009-04-03 13:13:05

Kedves Zsuzsa!

Soraid közül , kiolvastam , a megértést. Igazad van abban , nem szabad leragadni a problémáknál , hanem túl kel rajtuk lépni ,bár ez nem mindig könnyü feladat. Köszönöm a biztatást:

Üdv: Zsuzsa


Válasz erre
12

Nagy Károlyné

2009-04-03 14:50:18

 Kedves Zsuzsa!

Írod, hogy számodra problémát jelent a kommunikáció! Szerintem egy asszertív tréning, sokat tudna a helyzeteden segíteni! Gyakorolni kell az érzések kifejezését, és egy idő után egyre könnyebben megy. Fontosak lehetnek a különböző klubfoglalkozások, mivel ha valaki sokat olvas attól még nem biztos, hogy jól tud interaktívan kommunikálni, intelligens, de meg kell tanulni érvényesíteni a jogainkat, úgy, hogy a másik partnert ne bántsuk meg. Előbb próbálj meg a neten ilyan klubokba bejelntkezni, ahol hasonló problémákkal külszködnek lányok, asszonyok is regisztráltak, itt a Húsvét, lehet, hogy 10 perc után már a főzésnél, sütésnél tartotok. Hallottam, hogy néha olyan jó kis közösségek jönnek össze, hogy később kirándulásokat szerveznek. A természetnek és a pozitív emberi kapcsolatnak csodálatos gyógyító ereje van! A természetben lehet lazulni, jógázni, és feltöltődni!

Kellemes tavaszt kívánok, üdvözlettel: Zsuzsa

 


Válasz erre
13

dr. Harangozó Judit

2009-04-06 09:03:24

Az Ébredések Alapítvány indít ingyenes és térítéses asszertív tréningeket is, érdeklődés: 

Tana Ünige pszichológusnál: 3341550.


Válasz erre
14

Seress Attila

2009-04-11 13:45:55

Kedves Zsuzsa,

elnézést kérek, hogy későn reagálok erre a levélre, mert későn néztem ide ebbe a topikba és csak lassan tudom hova tenni történetét. Lehet, hogy már talán okafogyott, hogy írok.

A leírt történet kapcsán kéárdezem magamtól, mire tanít ez? és beugrott valami kínzó érzés és kósza gondolat, aztán megvan a megoldás.

A pszichiátriai betegségek valójában nincsenek, nem léteznek magukban. Csak a szociális környezettel együtt léteznek. Ezért küzdünk az irányban, hogy pszichoszociális fogyatékosságnak ismerjék el. Ha pl. nekem pszichés problémáim vannak, az egyelőre az én bajom. De ha a környezetemben más embereket zavar, vagy előítélsetesek, vagy netán ismerik a stigmámat, akkkor már nemcsak az én bajom. Ekkor duplán az én bajom, de a környezetemben is fellép egy probléma. De a szociális környezeti probléma sokszor nem a pszichés gondokkal küzdő embertől függ, az a másik ember, vagy pl. a munkahelyi csapat problémája, de rávetítik arra, akit stigmatizáltak. Tehát a Zsuzsa története szerint semmi baj nem volt a Zsuzsával, de a szociális környezet (munkacsapat), rátett még két lapáttal, holott munkahelyken inkább dolgozni kéne, hiszen Zsuzsa jól teljesített.

Ez a problémakör az, amit a pszichiáterek nem tudnak kikezelni. Ők a pszichés problémákkal tudnak valamit kezdeni, nade a stigmatizációval és az előítélettel ők se tesznek semmit, mert nincsenek ott pl. a munkahelyeken.

Erre a pszichésen érintetteket súlytó szociális problémára találtam ki a Nevess és szeress - azok mentik át a Földet, akik önként teszik  jót! épek és sérültek társadalmi együóttmĹąködését, mert hiszen ezt tanuljuk mi is: hogyan mĹąködjünk együtt az épekkel. De néha mi is épek vagyunk és együtt mĹąködünk sérültekkel.

Ha munkahelyeken sérültként dolgozunk együtt épekkel, akkor pontosan ezzel az épek-sérültek együttmĹąködésével tudjuk mi magunk megoldani a pszichoszociális fogyatékjaink szociáis oldalát és akkor javul a pszichénk is.

Na dehát ezt a pszichiáterek nem szokták elmagyarázni. Pedig tudják, csak még nekik nem jutott estükbe ez, ami nekem nagyon tetszik: épek és sérültek társadalmi együttmĹąködése.

Ez valami olyasmi, hogy az élet elvett tőlünk valamit, de mi annyi jót tehetünk bele a világba, amennyit elvett tőlünk: és mi lehetünk a szociális szféra gyógyítói ezzel az együttmĹąködéssel, amire az élet tanít meg minket.

jó így?

üdv

SA

 

 

 

 

 

 


Válasz erre
15

Práger Zsuzsanna

2009-04-17 19:12:13

Üdv Attila !

Soká tartott mire rászántam magam , hogy reagáljak .

Jó amit írt!, és szükség van arra aki , szakszerüen megfogalmazza  ezeket a dolgokat.  De szeretném tovább szőni gondolataim.  Valóban  a társadalomnak kellene befogadni a szociális sérülteket. De igazából nem is nagyon lógunk ki a sorból, mert ahogy tapasztalom, egyre jobban , nagyon sokan küzködnek ilyen-olyan gonddal.  Nagyon szuper , a kezdeményezése. Ezen felül , nagyon jó lenne ha minél több olyan megmozdulás lenne ami a lelki élet karbantarására irányul.   Sokszor  éreztem azt hogy valamit tenni kell. Wernigg Róbert írásában figyeltem fel arra , hogy angliában , sok  önsegítő klub létezik. Talán , ha nálunk is létre jönne ez , és egyre több lenne ilyen , egyre több ember részese lenne , ahogy Maga mondja egészséges és beteg egyaránt, közeltínének egymáshoz az emberek. De mindez úgy gondolom , csak szakember segítségével valósulhatna meg.  Egyszerüen fogalmazva, úgy tudom elképzelni, mint egy csoport foglalkozást. De ki kezdeményezné ezt itt vidéken?  Tudom Önöknél mĹąködik , Szekszárdon  a Gyöngysor Alapítvány , stb, de több kell...

.P ZS.


Válasz erre
16

dr. Harangozó Judit

2009-04-25 20:53:00

Kedves Zsuzsanna!

A sérült emberek önsegítő csoportjai és mozgalmai nagyon jól mĹąködnek. Kell hozzá önbizalom, összefogás, de az nem állítható, hogy feltétlenül szakember is kell hozzá...A felhasználói szervezetek és mozgalmak jelentősen hozzájárultak a szakmák fejlődéséhez. Ma már a kutatóhelyek egy része is alkalmaz olyan felhasználókat, akik pl. a betegek szempontjait kutatják. Ilyen pl. Rose Asszony a londoni Kings College munkacsoportjában, vagy Judy Chamberlain a bostoni egyetemen. Mo. persze még nincs itt, de távol sincs annyira ettől. Vidéken nagyon elhanyagolt területek vannak. De civil összefogással csodákat lehet tenni. A Fórum egyik missziója, hogy az ilyen kezdeménezéseket segítse. Vegyen példát a Gyöngysor A-ról. Nemrég indultak el, és mára székhelyük van, pályázatot is nyíertek. Nagy szükség van civil összefogásra és civil kontrollra - ez  őrízheti meg az emberséget ebben a durvuló világban.


Válasz erre
17

Práger Zsuzsanna

2009-04-26 09:37:53

"Úgy érkezett az írása mint egy isteni sugalat." Régóta bennem van az az indítatás , hogy igen valamit kellene kezdeni , és pontossan azért mert itt vidéken  gyatraság van e téren. Azt még nem tudom , hogy magam fogok -e valamit kezdeményezni , mert több önbizalom kéne hozzá, másrészt, nekem most anyukám a küldetésem. Pár év múlva elérkezik az a pillanat amikor valamit kezdenem kell az életemmel . Ezen a téren  a jóga oktatóm , bíztat mélyüljek el az önismeretben , hogy mit szeretnék csinálni. Az biztos ez a vonal felmerül mint egy lehetőség , mert sokat ott motoszkál bennem. S ha ez így van akkor érdemes lenne elkezdeni foglalkozni a dologgal , fejleszteni e téren az ismereteket , mert egyenlőre , csak ösztön.  Köszönöm , hogy írt.


Válasz erre
18

Nagy Károlyné

2009-05-03 10:15:57

Kedves Harangozó Doktornő és Zsuzsa!

 

A durvuló világgal kapcsolatban szeretném hozzáfĹązni általam olvasott cikket, mely számomra az utóbbi időben a legmegrázóbb volt, és "leginkább szíven ütött"!

 

 Egyre fenyegetőbb lehetőség a csoportos gyermeköngyilkosság - intenek a telefonos lelkisegély-szolgálatok.

"-Mennyi gyógyszert kell bevennem ahhoz, hogy ne fájjon a halál? - kérdezi egy reszkető hang a vonal túloldalán. Néhány néma perc és néhány sĹąrĹą mondat után az is kiderül, hogy a testvéreknek már belekeverte a kakaójába az összetört gyógyszereket, az összest, amit a házban talált, de most nem tudja, hogy odaadja-e, mert fél, hogy fájni fog nekik. Azt pedig nem szeretné. Csak el kell tĹąnniük. Örökre. A szülei mondták tegnap este. Véletlenül hallotta a dolgot, amikor kiment pisilni. Az apja a konyhaasztalra támaszkodva mondta: minden más lenne, ha ezek - és ezt biztosan rájuk értette - nem lennének. Az ajtórésen azt is látta, hogy az anyukája sír. Sokat sír, amióta elvesztette a munkáját. Apját is kirúgták tegnap. Mondták, ezután nem tudják majd fizetni a csekkeket, nem lesz mit enni és a házból is kirakják őket. Pedig apja annyit dolgozott rajta. Nem akarja, hogy miattuk elveszítse. A testvérei kicsik, nem is értenék. Ezért keverte a kakaójukba a gyógyszereket. Észre se vennék, mert jó édesre csináltam - bizonygatja -, csak most nem is tudom... talán fájna nekik a halál.

- Az elmúlt hónapokban egyre több fentihez hasonló telefonhívást kapunk - mondta Farkas Imre, a Gyermek- és Ifjúsági telefonos Lelkisegély-szolgálatok Országos Szövetségének elnöke a közelmúltban egy konferencián. - Bár az öngyilkosság visszatérő téma a telefonos lelkisegély-szolgálatoknál, az 876 utóbbi időben fogadott hívások között érezhetően nőtt azok száma, akik nem egyedül készülnek a halálra. Többségük a testvéreit vinné magával. A gyermek és serdülőkori öngyilkosság fő okaiként emlegetett elutasító család, iskolai kudarcok, bántalmazás mellett egyre gyakoribb a szegénységtől való félelem. A gyerekek nyĹągnek érzik magukat szüleik nyakán. Ráadásul gyakorta tanúi a szülők erre utaló megjegyzéseinek. A megoldást saját eltüntetésükben látják.

- A mély egzisztenciális, párkapcsolati válságba került szülők között már eddig is akadtak olyanok, akik gyermekeiket is magukkal vitték a halálba. Ám az utóbbi hónapokban egyre fenyegetőbb lehetősséggé vált a csoportos gyermeköngyilkosság - állítja Dr. Payrich Mária szakpszichiáter, a GYITOSZ szakmai vezetője."
(Népszabadság, 2009. március 3.) és mindannapi Pszichológia I. évf. I. szám 2009 április

nol.hu/belfold/lap-20090303-2009030301-14

 

Ugyanakkor valóban nagyon nagy sikerélmény és boldogság, hogy helyisége lesz a Gyöngysor Alapítványnak, (ingyen), és a Projekt, amelyet megnyertünk másfél éves lesz, SZÜKSÉGLET - IGÉNY - ÖTLET - KIHÍVÁS - CIVIL KURÁZSI - SOLGÁLTATÁS

A programban résztvevő szervezetek a komplex szervezeti fejlesztés eredémenyeként szervezetileg megerősödve képessé váljanak a hazai és Uniós pályázatokon való aktív részvételre.

A további célja a szervezeti irányító testület, a menedzsment, a tagság, az önkéntesek, a szimpatizánsok, a támogatók hatékony együttmĹąködésének elősegítése, a civil szervezetek külső és belső kommunikációs képességének fejlesztése.

Üdvözlettel: Nagy Károlyné Zsuzsa


Válasz erre
19

Práger Zsuzsanna

2009-05-04 14:29:53

Ez nagyon szomrú , de nem csodálkozom rajta. Ezért lenne fontos  az embereknek , a lélek egészségével foglalkozni. Mert most konkrétan miről is van szó ? , Amúgy is nehéz volt az emberek helyzete , , mint anyagilag mint egzisztenciálissan. Hát most a gazdasági válságban. S persze a szegény ember érzi ezt meg a legjobban most is , mint bármikor.  De ha van is munka helye , valakinek az sem jelenti azt hogy akkor minden rendben . kevesebbért is ölik egymást az emberek , nem hogy a létüket fenn taró pénzforrásért.  S akkor vissza is kanyarodhatunk ahhoz a fórum témához , hogy a munkahelyen milyen komoly sérüléseket szenved , milyen hatásal bír ez a mindennapi életben , közvetve  és közvetlenül.  Egy ideje figyeltem az embereket ebből a tekintetből. Rémes dolgokat tapasztaltam . Mindenki tudja , főleg itt tudja mindenki , hogy egy közöségben mit jelent a hirerarchia. Most akkor képzeljük el , hogy ide bekerül egy lelkileg amugy is sérült ember.Mennyi esélye van? De ne legyen sérült, legyen normális , csak legyen sok gondja. stb..... Kinek a felelősége?  A politikusoké , hogy teremtesenek egy élhetőbb világot?  Hogy ne öljék egymást az emberek?  Nem, nekünk embereknek  kell ezzel törödnünk.  De hogyan ? Egy fecske nem csinál nyarat!!!

Sajnos idáig jutottunk  , hogy a gyerekek áldozatai leszenk , a felnőttek világának, és talán észre sem veszik , mert már rég nem törödnek a gyerekekkel . ebben a nagy hajszába . A tv neveli a gyereke nagy részét . Ma már kevés    nagymama vigyázz az unokákra, tudjuk miért. Felmerül bennem , hogy milyen felnőtt válik majd ezekből a gyerekekből? Az a jobbik eset lesz ha  leszĹąri a gyerekorban leszürt rossz hatásokat, traumákat , és másképp és jobban csinálja mint most a szülei.


Válasz erre
20

Práger Zsuzsanna

2009-05-05 11:17:45

Nagyra Tisztelt Haragozó doktornő, Tisztelt fórumozók , Tisztelt Seres Attila!

Köszönöm , az eddiggi fáradozásaikat amit irányomba tettek .  Szivügyemnek tekíntettem , hogy változások történjenek a pszichiátria területén, ezután is figyelemmel fogom  kisérni , de tenni nem fogok semmit ezután sem , mert nem is tudok.

A legutóbbi alkalommal ( 2 hónapja mikor utoljára kontolon voltam) , személyesen Seres Attilától kértem tanácsot , gondjaimra.  Most nem zaklatok vele senkit.  Tegnap mikor kijöttem  a szakrendelésről ., nagyon tehetetlennek érzetem magam , . Mit tegyek , hova forduljak , ki segít nekem , a bajaim orvosolni .?  Rájöttem nem tudok semmit tenni.  Magamnak kell megküzdenem problémáimmal , ahogy tudok.  A szakrendelésre , valószinĹą többet nem megyek ,  Megfogom keresni régi kezelő orvosunkat . kinek magán rendelése van . remélem fogad . Ha nem akkor majd keresek valakit.   A mostani orvossal tarthatatlan , lett a kapcsolatom  . Meg mondom , én sem tettem lakatot a számra .  Remélem , ahogy elszaladtak velem a lovak , ahhoz mérten , disztvignált maradtam.. Nem személyeskedem , azonban , azt szeretném nyilvánossá tenni , hogy győrben történt.  Persze kiváncsiak lehetnek most , hogy valójában mi történt. Más szemével semmiség , nekem padló.  Most nem írom le , túl kell tennem valahogy magam rajta. Azért az gyanus , hogy  minden kontról után , van valami. Sovány vígasz , hogy a váróban , hasonló , panaszok hangzanak el.

Joggal merül fel , hogy ezért van szükség a civil kontrolra.  Nálunk ez addig nem fog megvalósulni , míg nem akad valaki aki , ezt összehozzá. Mert én nem vagyok rá alkalmas. És ez nem önbizalom hiányból fakad , hanem tisztába vagyok azzal , hogy benem túlságosan jelen van a világmegváltási szándék , ahhoz hogy ezt higgadtan  kezeljem.


Válasz erre
21

dr. Harangozó Judit

2009-05-10 22:29:49

Kedves Zsuzsanna,

együttérzésem. Ha gondolja, hogy segítsünk orvost találni, kérem, jelezze. Vsz Budapesten tudnánk.

Győrben van egy jól mĹąködő szülő-csoport, a Kálvária Egyesület, a vezetője Varga Tiborné. A civil kontroll területén is jelen vannak. Most egy nappali intézmény kialakításán munkálkodnak a Babtista Egyházzal karöltve.

Ne adja fel Zsuzsanna! 

ÜdvHJ


Válasz erre
22

Práger Zsuzsanna

2009-05-11 08:32:51

Köszönöm!


Válasz erre
23

Práger Zsuzsanna

2009-05-22 10:27:21

2009 május  21. -i  levél melléklete megdobogtatta a szívemet.


Válasz erre
24

dr. Harangozó Judit

2009-05-24 22:42:21

Kedves Zsuzsanna!

Ha Seress A. levelére gondol a zárt levlistán, ez flkerült  fórumra új témaként. Üdv HJ


Válasz erre
25

anonimus

2009-06-14 11:13:01

Egy MĹąvészetterapeuta Kálváriája


Volt egyszer egy Klinika, hetvenhét hónappal ezelőtt elkezdődött valami. Elindult egy alkotásra és önállóságra buzdító, lelkeket gyógyító folyamat. MĹąvészet és terápia. A Terapeutát, aki maga is a mĹąvészet világából vetődött e helyre. Egy régi barátja hívta segítségül, akivel a Klinikán rövid ideig együtt tevékenykedett, de társa másfelé vette útját. A Terapeuta sok évet eltöltött már pályáján és nem sokkal kevesebbet a lelki egészségvédelem területén, de pszichiátriai osztályon még nem járt. Furcsa és különös világba csöppent. Az élet bajaitól elrongyolódott lelkeket talált itt, akik szeretet, menedék és biztonság után sóvárogtak. Sajátos mezsgyéje volt ez a társadalomnak, az ide bekerülőkkel szĹąkmarkúan bánt a sors. Ők voltak azok, akiknek szívét üres érzés szállta meg, elnyomva mindazt, aminek addig értelme volt. Lassan-lassan kicsúszott lábuk alól a talaj, életük egyre sivárabbá vált. Nem voltak ők jobbak, sem rosszabbak, mint a többi ember, csak mások. Esendőbbek. Életük örökös bizonyításról szólt, önmaguknak és a világnak. A rájuk aggatott stigmák és a feléjük irányuló félelem és irtózás kárhoztatta erre őket. A Terapeuta nem érzett félelmet és irtózást sem a közelükben. Eleinte tétova, riadt tekintetek vették őt körül, majd e tekintetek kíváncsivá szelídülve figyelték, hogy mire készül, ki is ő valójában. Nem volt nehéz dolga, hiszen mindig kitárt lélekkel és tiszta szívvel közeledett az emberek felé, s ezeknek az eleinte bátortalan tévelygőknek is alig volt más óhajuk. Így hát hamar egymásra találtak, Kórházlakók és Terapeuta, aki mindent betegeivel együtt kívánt létrehozni. Szeretettel és megértéssel közeledett feléjük, elfogadó, szabad légkört igyekezett teremteni számukra. Ők viszonzásul észrevételeikkel, kívánságaikkal segítették, hogy létrejöjjön mindaz, amely jobbulásukat, gyógyulásukat szolgálja majd. Teltek a hetek és egyre jobban ragaszkodtak hozzá, a foglalkozásoknak hamar híre ment. Mind több és több kórházlakó jött, de érdeklődni kezdtek az orvosok, ápolók és a hozzátartozók is, megérintve lelküket az a szellemiség, mely ápoltak és Terapeuta között létrejött. A foglalkozásain résztvevők alkotva gyógyulhattak és elkészült alkotásaikat is magukkal vihették.
Fontos szempont volt ez a MĹąvészetterapeuta számára, hiszen e mĹąvek csodálatos és megrázó demonstrációi voltak annak a heroikus küzdelemnek, melyet e különös alkotók belső démonaikkal és a külvilággal vívtak. Az emberi lélek kusza világában eligazodni nem könnyĹą, de úgy tĹąnt, e gúzsba kötött lelkekről lassan lepattanni látszottak a béklyók. A Terapeuta kezdetektől hitt abban, hogy ezekben az emberekben különös képességek rejlenek és e képességek megfelelő környezetben előhívhatók. Az elkészült mĹąvek igazolták őt és e mĹąvek az általa rendezett kiállításokon egyfajta bizonyítékai lettek annak, hogy készítőik nem csupán szerencsétlen elzárásra kárhoztatott egyedek, hanem érző lelkĹą alkotók, Emberek ők is a szó legszebb és legnemesebb értelmében.
Az idilli képre azonban hamarosan árnyék vetült. Valakik, elirigyelvén a Terapeuta odaadó tevékenységét, betegeivel együtt felépített mĹąhelyét és számtalan kiállítását, egy új foglalkoztató létrejöttén kezdtek munkálkodni. Hívták őt is, vegyen részt ebben a munkában, azonban feltételül szabták számára, hogy a betegeknek elkészült alkotásaikat nem adhatja oda. Ő ezt nem tudta vállalni, hiszen foglalkozásainak egyik lényeges alkotóelemét ez képviselte. Így hát régi helyén folytatta tovább tevékenységét. Közben az új foglalkoztató élére a Docens úr kedves barátnője került, mellé a Klinikáról egy néhányszor már elbocsátott, majd visszavett ápolónőt helyeztek társul.
A "régi" mĹąhely kezdett háttérbe szorulni, s a Terapeuta nemkívánatos személlyé válni. Mindezt talán nonkonformizmusával és betegei iránti hĹąségével "vívhatta" ki, de az is lehet, hogy tudása és tehetsége igen nagy kontrasztnak bizonyult, a dilettantizmussal és karriervággyal szemben. Egyre több nehézséggel kellett szembenéznie. Először csak azon klinikai részleg átépítésére hivatkozva akarták megszüntetni mĹąhelyét, ahol foglalkozásait vezette. Ő azonban az átépítés alatt egy másik osztályon folytatta elkezdett útját. Betegei hĹąen követték. Majd jött a következő akadály. Az új foglalkoztató és a nappali kórház programjaira invitáló feliratok kerültek fel a falakra klinika szerte, mely programok időnként párhuzamosan zajlottak a régi foglalkoztató időpontjaival. Ez azért volt különös, mert a Terapeuta csak heti egy alkalommal tarthatott foglalkozást az intézményben. Azonban némelyek számára ez a néhány óra is zavarónak bizonyult, s rövidesen megvonták a munkájáért járó pénzbeli juttatást is. Ő töretlenül folytatta tovább, amit elkezdett, immár önkéntesként. Szerződést ugyan nem adtak neki erről. Majd néhány hónap elteltével a foglalkozásaihoz szükséges minimális anyagköltséget is elvették tőle. Egyre nehezülő lélekkel, de mindezek ellenére kitartott. Segítette őt betegei szeretete, alkotómĹąvész társai és barátai, foglalkozásai megtartásához szükséges tárgyi adományai, melyekkel eddig is támogatták őt és betegeit, tudván lehetőségei korlátait. Ezalatt a Klinika Docense felügyelte alapítvány által mĹąködtetett Új foglalkoztató nem szĹąkölködött semmiben. A Klinikát egyfajta rossz szellemiség kezdte uralni: az ármány és megalkuvás szelleme.
A régi MĹąvészetterapeutát egy napon magához rendelte a Klinika második embere, a Docens Úr. Majd elfoglaltságára hivatkozva, a Klinikavezető Főnővérnek adta át a "megoldás" lehetőségét, aki régen túl volt már a nyugdíjkorhatáron, de még mindig igen nagy befolyással bírt. A Főnővér közölte a Terapeutával, hogy átalakítások és anyagi nehézségek miatt meg kell válnia munkájától. A Docens Úrra is hivatkozva utasította a Terapeutát, hogy hagyja el a Klinikát és ürítse ki szekrényét is, melyben foglalkozásaihoz szükséges anyagait és eszközeit tartotta, sőt már az aznapi foglalkozást se tartsa meg. Miért? Kérdezte a Terapeuta. Mert helyére a Docens Úr kedves barátnőjét és a főnővér által már korábban többször eltanácsolt ápolónő kettősét szánják. A Terapeuta kérte, hogy írásban is közöljék vele mindezt. Kapott is egy szép, néhány soros búcsúlevelet, amelyben megköszönték különösen jól és odaadással végzett többéves munkáját, közölve még, hogy az egészségügyi reform és a jelentős megszorító intézkedések eredményeként a Klinika jelentős szerkezeti átalakításokra és személyi változtatásokra kényszerül.
"Az elbocsátó szép üzenet"-ben azonban a Terapeuta önkéntes munkájáról (melynek anyagi vonzata már régen nem volt) vállalásairól és felajánlásairól nem esett szó, feltehetően azért, mert akkor néhányaknak szemet szúrhatna, hogy ebben a történetben anyagi nehézségekre hivatkozni álságos és őszintétlen.
Kérdés: megengedheti-e e magának ebben az ínséges helyzetben lévő egészségügyben egyetlen kórház vagy klinika is, hogy személyes okok miatt eltávolítson egy sokak által ismert és megbecsült, követendő emberi értékeket képviselő, komoly szakmai tapasztalattal rendelkező Terapeutát, aki ráadásul már jó ideje hajlandó volt ezen értékeit anyagi juttatás nélkül is az egészségügy rendelkezésére bocsátani?!
Ui: A helyzet igazi tragédiája azonban azoknak a betegeknek a sorsa, akik kiszolgáltatottságukban semmit sem tehetnek. Találtak egy fogódzót, amelytől most kíméletlenül megfosztották őket. Tették ezt éppen azok, akik egykoron a gyógyításukra esküdtek.
________________________________________
Egy beteg levele: "Szomorú kérdőjelek
Egy pszichiátriai intézményben eltöltött kórházi időre nem igazán emlékszik senki szívesen. Most, hogy mégis tollat ragadok, annak az az oka, hogy a sivár, reményvesztett napokon, sőt heteken mégis volt, aki mosolyt csalt, örömet adott nekem, s velem együtt betegeskedő fiamnak és sok betegtársunknak. Fiam azóta meggyógyult, maga fĹązte ékszert is ajándékozhat, én is sokkal jobban vagyok. De ebben szerepe van annak a dolognak, amit úgy hívnak: MĹąvészetterápia. Aki tartja: mĹąvész, képzőmĹąvész. Csütörtök 2 óra. Az ebédlőben lekerül néhány asztalról az abrosz. Köréje székek gyĹąlnek, rajtuk azok ülnek, akiket a szépség, az alkotni vágyás vagy a színek hatása, a látvány-játék öröme elvarázsolt. És egy kedves, megnyerő hölgy, Ildikó, aki szinte Anyaként, pajtásként irányít minket, finoman meghagyva az alkotás szabadságát. Figyelmes, odaforduló. Ugyanakkor jó mederbe tereli az alkotót és alkotását akár festményről, rajzról, ékszerről vagy üvegképekről legyen is szó. Ha valaki segítséget kap, felfedezéseket tehet és egy kicsit jobbik énjére találhat. Nem beszélve az örömről, melyet az elkészült munka okoz. Fontos ez? Igen, hiszen minden ember, minden beteg külön-külön a legfontosabb. Ha valaki ezt a csodát meg tudja veled éreztetni, az gyógyulás lehet. Ő ebben is utat mutatott. Bizonyítékai ennek az ebédlő falán feltĹąnő alkotások, melyek derĹąt és esztétikumot sugároznak. Az építve épülés gyönyörĹąséges példái. Valami mégis furcsa. A gondosan gyĹąjtött mintakönyvek, élvezetes színĹą festékek, a rendezett munkák helyett egyszerre üresen, siváran meredező polcú szekrény maradt. Ildikó már nem dolgozhat. MIÉRT?
N.N."
________________________________________
Néhány idézet a betegek leveleiből:
"Kedves Ildikó!
Megdöbbenve és fájdalommal tudtam meg, hogy nem tarthatsz több foglalkozást. Elmentem a szokásos csütörtöki napon Hozzád és üres volt a terem és a szekrényed. Nővéreket, betegeket és egy orvost is megkérdeztem mi történt, hol vagy: közölték, elküldtek Téged! Csak annyit mondtak, majd jön egy Bori nevezetĹą hölgy, aki helyetted fogja tartani a foglalkozást és várjak. 1 óra (ami sokkal többnek tĹąnt) várakozás után jött egy nővér, miközben én kérdezgettem, elvihetjük-e majd kis mĹąveinket, amit készítettünk, amit Te mindig nekünk adtál, de azt mondták, hogy nála nem lehet hazavinni semmit. Vártam a hölgyre de nem jött. Felháborodottságomban és elkeseredettségemben eljöttem... én a kórház után is visszajártam hozzád...Szeretném ha ezt a levelet elolvasnák azok akik úgy döntöttek elküldenek, hogy megtudják milyen rosszat tettek. Én most csak a saját nevemben írok, de biztos sokan vannak ugyanazon a véleményen, hogy a Te munkád, a Te lényed mennyire fontos volt nekünk. Véleményem szerint rosszul döntöttek! Egy összetartó kapocs voltál, Anyánk helyett Anyánk voltál, tudtál a bajainkról, a fájdalmainkról, nem voltak titkaink előtted, barátként kezelted a betegeket, odafigyeltél mindenkire, akárhányan is voltunk.
Ezeken a foglalkozásokon megnyugodva heti 3 órát boldogan töltöttem el. A naptárban mindig néztem mikor lesz csütörtök, hogy mehessek hozzád és alkothassak. Nekem betegen és bármikor rossz kedvem volt, ha ránéztem és ránézek a munkáimra, amit Nálad készítettem és haza hozhattam, mindig megnyugszom. Sír a lelkem és én is, hogy megint elvettek az életemből egy fontos dolgot! Én depressziós vagyok, de a Te foglalkozásaid gyógyszernek számítottak!!! Hiába várom a heti alkalmakat, a találkozásokat elvették tőlünk, ez olyan igazságtalan világ. Nekem ez az egy nap a héten izgalommal, készülődéssel, várakozással telt. VOLT CÉL!
Őszinte szeretettel gondolok rád, és talán van a földön valaki még, aki segít abban, hogy ez az állapot megváltozzon, hogy valamikor valahol újra velünk legyél. Szerintem nagyon sok beteg van, akik, rajtam kívül is, még bízik ebben!
X.Y.
________________________________________
"Kedves Ildikó!
Több mint 5 évvel ezelőtt ismertelek meg, akkor én még a klinikán fekvő beteg voltam. Amikor hallottam a foglalkozásaidról, szaladtam, hogy én is részt vehessek. Klinikai tartózkodásaim alatt, és utána, ambuláns betegként is bejárhattam hozzád. Elfogadtál bennünket, beteg embereket, akármilyenek is voltunk. Meghallgattál bennünket, és erőt adtál nekünk. Te többet beszélgettél velem s másokkal is, mint bárki más, sokszor foglalkozási időn túl is. Lelkileg olyan támasz volt ez számomra, hogy "felért" egy Coaxillal, nem éreztem az élet nehéz súlyát. Nagyon jó volt kötetlenül, szabadon több fajta technikával alkotni... Nálad igazi MĹąvészet volt, talán nemcsak MĹąvészetterápia. Rendeztél kiállításokat, ahol az én mĹąvem is az érdeklődő közönség elé került, ez emelte az önbecsülésemet... Borzasztó volt számunkra, mikor az utolsó foglalkozáson megmondtad nekünk, hogy nem jöhetsz többé. ...Félelemkeltő ez a történet, ezért nevemet szimbolikus kezdőbetĹąvel jelölöm. Tisztelettel és szeretettel:
A. Ω.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Válasz erre
26

dr. Harangozó Judit

2009-06-28 10:54:01

Kedves "Anonímus"!

Tanulságos történet. Ha van még ambíciója segíteni, akkor más helyszínen ezt biztosan megteheti, pl. a Kálvária téren is.

Meggyőződésem szerint az nem jogszerĹą, hogy betegek alkotásai az intézményben maradnak.

 

ÜdvHJ

 


Válasz erre
27

Radó Iván

2009-06-28 14:09:38

Nem egyedi a történet. Engem is hasonlóképpen Ĺąztek el, akkor átszervezésre hivatkoztak. A betegek természetsen elhozhatják mĹąveiket, ha akarják, ezt kérniük kell. Amúgy akármilyen nyilvánvaló is mi és miért történt, bármikor ráfogható racionalizálásra, egyebekre. Ha a betegek nem értenek egyet a történtekkel, fejezzék ki akaratukat, véleményüket és juttassák el a PÉF-hez. Ha sok ilyen beteg lesz, talán erőteljesebb a hatás is. Ugyanakkor abban a helyzetben, amikor a szakmában él némi paranoia a betegek hozzáállásával kapcsolatban, könnyen mondhatják, hogy mindenre azt mondjuk, hogy igazságtalanság, ami nem az. Kettős csapda ez tehát, de megpróbálhatjuk érzéseinket kifejezni. Ehhez egy-két beírás nem elég és nem elég az osztályt és a felelősöket általánosan megjelölni.

Üdvözlettel:
Radó Iván


Válasz erre
28

Sarafi Ágnes

2009-07-30 22:24:52

Depresszió

Nyolc éven keresztül voltam súlyos depressziós, ebből másfél éven keresztül kifejezetten kataton állapotban voltam. Kijöttem belőle. Az ezekkel az években szerzett tapasztalataimat szeretném megosztani a kedves olvasóval, aki bizalmával, türelmével megtisztel.

A balsors által egy pillanat alatt nagy magaslatokból a társadalom perifériájára csúsztam le.

Hirtelen támadt társtalanságomat két éven át sörbe fojtottam. Azt éreztem állandóan, hogy a lelkemen van valami tonnás súly ül, és csak néhány korsó söröcske tudja ezen súly elhordozásának kínjait csökkenteni. Két év után arra kellett rádöbbennem, hogy részeges életmódom miatt még addigi barátaim, ismerőseim is kezdenek kerülni. A gyógyszeres kezelésre alkalmazott sör fogyasztása arra is rádöbbentett, hogy lelki terhem egy tonnáról legalább másfél tonnára nőtt. Nagy elhatározásra szántam el magam. Minden segítség nélkül, nem egyik napról a másikra - hiszen a hirtelen alkoholmegvonás igen kellemetlen tünetekkel jár – hanem fokozatosan, csökkenő adagokban szakítottam az alkohollal.

A rossz kedvvel azonban nem tudtam szakítani. Utána jött a másfél éves katatónia.

Na valahogy ebből is kilábaltam és akkor magamtól lábra álltam, legalábbis annyi időre, ameddig a környezetemet, a ruháimat, a kertemet rendbe nem szedtem. Na de utána mi történt? Barát, ismerős sehol a láthatáron, ismét átengedtem magam a depressziónak, ami aztán aratott is az életemben: mosatlan edények, pókhálók, poros bútorok, pecsétes ruhák, izzadtságszag, stb.

Azt mondják, hogy a depressziós beteg más tudatállapotba kerül, nincs meg a megfelelő realitásérzéke, ráadásul beszĹąkül a látóköre. Ráadásul állandóan siránkozik, panaszkodik, észérvekkel semmit nem tud megmagyarázni.

Ha valaki számon kérte tőlem, hogy miért nézek úgy ki, miért olyan a környezetem, csak annyit tudtam mondani, hogy nem bírom megcsinálni. Erre rámfogták, hogy lusta, tehetetlen, akaratgyenge alak vagyok. Kértem ugyan külső segítséget, de ritkán kaptam. Bele akartak kényszeríteni a csináld magad mozgalomba, de én azt éreztem, hogy ez nem megy.

Szakcikkekből tudtam meg, hogy az agyban a dopamin és a szerotonin nevĹą örömhormonok lecsökkenése okozza ezeket a panaszokat. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán mégsem az én akaratommal van a baj.

Hát igen. Azt hiszem, nem bírják az emberek felfogni, hogy az agy is lehet organikusan beteg. Ha valakinek történetesen eltörik a lába, vagy egy magas lázzal járó tüdőgyulladást kap, akkor azonnal mindenki mozgósítja magát: húslevest főz, bevásárol, takarít a betegnek. Na de hát ha csak a külső jeleken meg a magatartásváltozásokon látszik az organikus betegség, akkor a környezet utálattal fordul el a betegtől. Ez az utálat pedig szerintem úgy hat a dopamin meg a szerotonin szintre, hogy még jobban lemegy békaperspektívába. Ráadásul a kemény veszekedések, kárhoztatások megemelik, annyira megemelhetik a beteg adrenalin szintjét, hogy ettől lebénul, még védekezni sem tud többé, legfeljebb belül rágja, eszi magát és nagyon igazságtalannak tartja a felsorolt vádakat.

A minap beszélgettem valakivel ezekről a dolgokról. Megkérdezte tőlem, nem gondolom-e, hogy az un. Egészséges embereket sokkolja a depressziós beteg és környezetének látványa. De gondolom. Na de hát az un. Egészséges emberek meg azt nem tudják, nem is tudhatják, hogy a beteget saját magát mennyire sokkolja az a tény, hogy lassan munkaképtelenné válik, aztán a házimunkában is tehetetlen már, aztán éppen hogy csak megmosdik, de visszaveszi a koszos ruhát és így tovább. Azt hiszem a környezetnek fogalma sincs arról, hogy a depresszió által okozott rossz kedv mellett a betegnek milyen fájdalmas abba belegondolnia, hogy eddig képes volt falat mosni, ablakra mászni, mindent kifényesíteni, úgy, hogy még a légy is popsira csúszott tőle, aztán meg már csak azon veszi magát észre, hogy ugyan talán az ebédjét még tiszta tányérból eszi meg, de már elmosni sincs ereje, de sokszor még arra sincs ereje, hogy az útban lévő koszos bögrét odébb tolja.

További problémák is felmerülnek még, A beteg a gyógyszeres kezelés kapcsán szép kis súlyfölöslegre tesz szert, ami – mondjuk ha előtte egy szilfid teremtés volt – szintén nagyon visszatetsző lehet a környezet számára. Na ilyenkor jön a következő lelki fröccs: fogyjál le. Tegyük fel, hogy a beteg ténylegesen nem is zabál, bár a depressziónak lehet egy ilyen mellékhatása is. Szóval a beteg eszeget, esetleg fogyózik, súlycsökkenés viszont nincs. Na akkor gyerünk sétálni, az aztán az egészséges. Ám a súlyfölösleg lehet akkora, hogy kikezdi a térdízületeket, és akkor minden egyes lépés pokoli kínokkal jár, főleg a lépcsőzés.

Úgy tĹąnik az un. Egészséges embernek, hogy semmilyen tanács, érv nem használ, így szép lassan leépíti kapcsolatát a beteggel. Ez még fájóbb lehet akkor, ha éppenséggel hozzátartozóról van szó.

Nem akarom nagyon szaporítani a szót. Kedves egészséges betegek! Ti mernétek-e rávenni egy begipszelt, törött lábú embert arra, hogy versenyfutó legyen. Rá mernétek-e venni egy magas lázzal küszködő tudőgyulladásos beteget arra, hogy – mivel a friss levegő jót tenne neki – menjen el mondjuk mínusz ötben sétálgatni.

Nem lenne-e jobb nektek is, meg szerencsétlen depressziós beteg hozzátartozótoknak, barátotoknak is, ha egy kicsit gondoznátok, egy kicsit kisöpörnétek helyette, ha segítenétek neki megmosdani, kimosni, elmosogatni. Higgyétek el! Ha csak egy picit segítenétek neki, saját magának is könnyebb lenne utána önállóan is ellátni a feladatot. Ha nem azzal bombáznátok, hogy lusta, akaratgyenge, böszme alak, hanem bíztatnátok, hogy lám-lám, segítettünk egy kicsit és már őt is tud valamennyit tenni magáért. Ha belátnátok, hogy a depresszió igenis egy nagyon csúf fizikai betegség, méghozzá nem akárminek, hanem magának a központi idegrendszernek, az egész test irányítójának a betegsége, és így a beteget más szemmel nézni, talán nagyon sokat segíthetnétek neki. Ha csak bántjátok, akkor azt hiszem a legjobb, ha mindjárt faképnél hagyjátok, mert az állandó piszkatúra nem használ, hanem inkább árt.

Az a személy, akivel a minap beszélgettem arról, hogy a depressziós beteg külseje, habitusa, környezete nagyon sokkoló lehet a környezete számára, azt is mondta nekem, hogy tíz százalékban maga a beteg is tehetne valamit a saját érdekében. Szerintem nem tíz, hanem akár ötven százalékot is tehetne, ha a környezete szeretettel, megértéssel, simogatással, barátsággal, apró figyelmességekkel venné körül. Na de hát a köztudatban az él, hogy egy akaratgyenge, lusta, tehetetlen alak csak gorombaságot, leszúrást kárhoztatást érdemel. Feltételezett rossz tulajdonságáért nemhogy jutalmat nem érdemel, de kifejezetten jár neki a büntetés.

Kedves olvasótársam. Nem rablom további eszmefuttatásokkal kevéske idődet.

Ha van kedved, írj nekem. Ird meg nekem a véleményedet. Mint gyakorlott, bár már gyógyult depressziós beteg, talán a hasznodra lehetek.

Sarafi Ágnes

Sarafi Ágnesnek írott leveleket az info@lefnet.hu -ra lehet küldeni, onnan továbbítjuk a személyes e-mailcímére.
 


Válasz erre